Azt mindenki tudja, hogy a sátán a gonosz maga, minden rossz és bűn megtestesítője, akinek birodalma a pokol. De mi van, ha ő nem is akart volna odakerülni, és pont ugyanolyan fogoly benne, mint az elkárhozott lelkek?
A sátán figurájáról a legtöbbeknek a gonosz megtestesülése, az ártatlan lelkeket elcsábító patás ördög alakja, a világ minden bűnéért felelős démon jut eszébe, aki az elkárhozottak felett uralkodik a pokolban. A valódi történet azonban teljesen más: a sátán nem ura, hanem maga is foglya az alvilágnak, ahová a teremtő elleni lázadása miatt került.
Kénköves tóban szenved a pokol mélyén
A Biblia szerint a sátán nem Isten antitézise, hanem ugyanúgy az Úr teremtménye, mint bármely más földi és égi létező: bukott angyal, aki megirigyelte teremtője hatalmát és fellázadt ellene. Kígyó képében megpróbálta elcsábítani az első emberpárt, Ádámot és Évát, akiket ballépésük miatt az Úr száműzött az édenkertből, a kísértő sátánt pedig még sokkal súlyosabb büntetéssel sújtotta. A Jelenések könyve elbeszélése szerint egy angyal szállt alá a mennyből, megragadta a sátánt, megkötözte, és ezer esztendőre levetette a feneketlen alvilágba.
Az ezer esztendő elteltével a sátánt egy rövid időre szabadon engedik börtönéből, ekkor elmegy a világ négy sarkára, hogy megtévessze a népeket és lázadást szítson az Úr ellen. Büntetésből a sátánt és követőit örökké tartó kárhozatra ítélik az alvilágban, ahol egy tüzes és kénes tóban kell gyötrődniük. A közkeletű felfogással ellentétben a sátán nem a pokol ura, hanem annak első kárhozatra ítélt foglya, aki akarata ellenére van az alvilágban, ahol kínok kínjait kell kiállnia, mert szembeszegült a teremtővel. Dante úgy gondolta, a pokol nem is létezett korábban: az Isteni színjáték szerint amikor a sátánt letaszították a mennyekből, a becsapódás egy hatalmas üreget robbantott a talajban, ebből keletkezett a kénköves, föld alatti alvilág.
Saját magát fagyasztja a jégbe
Míg máshol (például Madáchnál) a gonosz gyakran furfangos, számító figuraként jelenik meg, az Isteni színjátékban szinte állatias teremtményként ábrázolja őt a szerző. Dante művében a háromfejű, hatszárnyú bestiaként ábrázolt sátán a pokol legmélyén, a Föld középpontjában egy jégbe fagyott tóban fekszik, de testének csak az alsó fele van lejegelve, törzsét, szárnyait és a fejét szabadon mozgathatja. Állandó kapálózással, hatalmas denevérszárnyainak csapdosásával próbálja magát kiszabadítani, mindhiába: a szárnyverdesés miatt keletkező szél tartja megfagyva a tó vízét, vagyis a zúgolódó szörnyeteg saját magát zárja jégcsapdába.
Három fejével – amelyek az európai, afrikai és ázsiai embertípusokat jelképezik, arra utalva, hogy a sátán az egész emberiség bűnét testesíti meg – a sátán az emberiség három legnagyobb bűnösét, Caius Cassiust és Brutust (Julius Caesar gyilkosait) és Júdást (Krisztus elárulóját) marcangolja. Ez annyira kínkeserves, undorító feladat, hogy gyakran zokogva tépdesi a főbűnösök húsát. Egyébiránt a sátán nem kap különösebben nagy szerepet az Isteni színjátékban: ugyan megjelenését alaposan előkészíti a szerző, végül Dante és Vergilius pokolbéli útjuk során még csak interakcióba sem kerülnek a szörnyeteggel, aki nem jelent számukra különösebb veszélyt.
Később inkább antihős lett Luciferből
Az Elveszett Paradicsomban John Milton tragikus sorsú antihősként ábrázolja Lucifert (a latin eredetű név jelentése: Fényhozó), a lázadó angyalok vezérét, aki saját ambícióitól túlfűtve kezdeményez felkelést Isten ellen, de végül elbukik. A barokk eposz szerzője volt az első, aki a sátánt emberi, már-már szimpatikus tulajdonságokkal ruházta fel, lázadását a szellem, az individuum hatalommal szembeni elégedetlenségének ábrázolta – nem véletlen, hogy egyesek az angol polgári forradalommal hozták kapcsolatba a figurát.
Byron Káin című tragédiájában a Sátán az isteni önkény ellen amúgy is lázadó Káinnak tudást ígér, megmutatja neki a mindenséget, így kergeti bele végzetes tettébe. Az ember tragédiájában Madách számos ponton megőrizte a byroni figurát: Lucifer itt is tudást ígér az első embernek.
Megirigyelték az embereket körülvevő szépséget
A teremtéstörténet egy másik, apokrif elbeszélése szerint a bukott angyalokat nem becsvágyuk, hanem az emberek iránt érzett irigységük hajtotta arra, hogy fellázadjanak Isten ellen. Az Úr angyalok egy csoportját bízta meg, hogy segítsék, támogassák, tanítsák az édenkertben élő első embereket. Mikor az angyalok lemerészkedtek a Földre, elámultak a gyönyörűségtől, mely az embereket körülveszi, irigykedve nézték azt a sok kéjt és mindennapi szépséget, amiben éltek, és elhatározták, hogy tévútra vezetik őket. Felfedték számukra a világmindenség néhány titkát, felbujtották őket, hogy ne Isten, hanem az ő parancsaiknak engedelmeskedjenek. Az Úr ezért átkozta ki a lázadó angyalok seregét és tette őket démonokká.
