retro divat otthonka szocializmus

Volt a nagymamámnak egy barátnője, Ilonka néni. Ilonka néni néha átjött beszélgetni, ilyenkor kiültek a ház előtti padra, és megvitatták, kinek-kinek mi baja van az „urával”, melyik ismerős milyen betegségtől szenved, esetleg ittak egy pohár jó karcos alföldi bort, szigorúan műanyag kancsóból kitöltve. Ilonka nénit soha nem láttam blúzban, szoknyában vagy nadrágban: mindennapi viselete csakis és kizárólag az otthonka volt.

Fő a kényelem

Ízlelgessük kicsit a szót: otthonka. Homály fedi, kinek a fejéből pattant ki az elnevezés, mindenesetre a kicsinyítő képző ad valamiféle meghittséget, kedvességet és bájt a szónak: ha nem tudnánk, hogy egy ruhadarabot jelöl, akár egy kellemes, meleg szoba is eszünkbe juthatna, egy meghitt tér, ahol várnak ránk, ahová hazamehetünk. A ruhadarab elnevezése tehát azt sugallja: olyan kényelmesen és fesztelenül viselhetjük, ahogyan igazán csak az otthonunkban érezhetjük magunkat.

Egy korszak nőtípusa

Már az 1860-as évek divatlapjaiban is találhatunk otthonkaleírást és szabásmintát, az akkori verzió azonban még nem nejlonból, hanem „mindenféle kelméből”, akár selyemből vagy bársonyból is készülhetett, „díszítménye sujtásból áll, éspedig gazdagon alkalmazva”. Ballagi Mór nyelvtudós 1872-ben úgy határozta meg az otthonkát, mint „férfi vagy női felsőruha, amelyet ház körül szoktak viselni”. Ennek az otthonkának tehát nem sok köze volt a hetvenes-nyolcvanas évek uniformisához, amely harsány színeivel, virág- vagy absztrakt mintáival egy korszak nőtípusát testesíti meg. „Az otthonka mint az otthoni nő és az otthoni munka kísérőtárgya (…) a karakteres, mégis »formátlan« tárgyak közé tartozik. (…) Örök kérdés azonban, hogy az öltözetet vagy viselőjét, az otthoni nőt becézi: az otthoni asszonyka” – elmélkedik a téma kapcsán Frauentität – Frazon Zsófia. Parti Nagy Lajos író „szaladgálati asszony-ruha” néven emlegeti, viselőjének konyhájában „Sokol-rádióból szól a reggeli krónika, csattog a gázóra, szörcsög a kávéfőző”.

Télen-nyáron praktikus

Maga a ruhadarab – mint tudjuk – háziasszonyok számára készült, ujjatlan, végig gombos egyenköpeny-szerűség volt, amely megóvta az alatta lévő ruházatot a szennyeződéstől. (Már ha volt alatta ruha, nyári melegben, gyanítom, senki nem vett alá még extra rétegeket.)

Aki dolgozni járt, a gyárból hazaérve akár át sem kellett öltöznie, csak felkapta az otthonkát, és máris nekiállhatott meggyet magozni vagy rántást kavarni.

Vetőmag a zsebben

Az otthonka a korábban használatos köténnyel szemben nem csupán a derék alatti ruházatot védte, hanem szinte az egész testet, nem kellett vasalni, könnyen megszáradt (hiszen gyakorlatilag poliészterből készült), nagy zsebeiben pedig elfért minden, ami egy háziasszony keze ügyébe kellett: textil zsebkendő, doboz gyufa, kulcscsomó, dohányosoknak cigaretta, esetleg egy marék vetőmag. Ennyi előnyért cserébe a kelet-európai asszonyok még azt sem nehezményezték, hogy kiválóan bele lehetett izzadni. (Nem véletlenül nevezte Bödőcs Tibor „az emberi test fóliasátrának”.)

Nem hungarikum

Az otthonka tehát egyenes vonalú, zsákszerű szabással készült, virágmintás vagy absztrakt ábrákkal, élénk színösszeállításokban. A műszálas anyagból készült otthonka terjedt el leginkább, de azért lehetett kapni természetesebb anyagból készült darabokat is. Prototípusának az 1950-es évek gyári munkaruhái tekinthetők, Magyarországon az 1960-as években indult diadalútjára. Ekkortájt merült fel ugyanis az olcsó szovjet kőolajból könnyen előállítható műanyag felhasználásának kérdése. Az otthonka nem hungarikum: jól ismerték a szocialista tömb többi országában, az NDK-ban, Romániában és Lengyelországban is, utóbbiban elnevezése (podomka) szintén az otthon szóból ered.

A műszál diadala

Magyarországon előbb importált, majd saját gyártású nejlonfonálból kezdték gyártani, a hatvanas évek végére az összes hazai textilgyár kapacitásának közel 30%-át tette ki a műszálgyártás. A Kőbányai Textilművek az 1968-as őszi BNV-n mutatta be a műszálas otthonkát, amelyet később nem csupán Kőbányán gyártottak a szorgos kezű szövőnők: népszerűek voltak a Habselyem Kötöttárugyár termékei , valamint a Pamutnyomóipari Vállalat „Nylprint” néven forgalmazott otthonkái is. 1968-ban a Nők Lapjában „Házias Divat” címmel szabásminta jelent meg a „házi ruha”, a „házi köpeny” különböző változataira: oldalt kötős, elöl- vagy hátulgombos, háromnegyedes vagy mini változatú darabokat ajánlottak, természetesen nejlonból varrva.

Otthon is csinosan

A szocializmusban a praktikum és az uniformizálódás sokszor felülírta az esztétikus megjelenést: a gyerekek a szintén nejlonból készült sötétkék iskolaköpenyt hordták, a tanárok és a bolti eladók sokszor fehér vászonköpenyt viseltek. A Dolgozó Nő 1974-ben a következőképpen dicsőítette az otthonkát: „A hosszú pongyolát célszerűtlensége miatt hagyták ki már régóta ruhatárukból a nők, hiszen sem főzni, sem takarítani nem lehet benne, vendégfogadáshoz sem illő viselet, ráadásul nehéz a tisztán tartása. A mai dolgozó nőnek sokkal észszerűbb úgynevezett otthonkát viselni (rövid, ujjatlan ruhához hasonló kötény), alatta blúzzal, szoknyával vagy nadrággal. (…) Természetesen nem elegendő csinos modellt választani. Arra is vigyázzunk, hogy mindig tiszta, frissen mosott legyen otthoni öltözetünk.” A Magyar Ifjúság 1977-ben az Ifjúsági Divat Bizottsággal (mert ilyen is volt) közösen végzett közvélemény-kutatást az olvasók, elsősorban a kisgyermekükkel otthon lévő anyák körében a kedvelt otthoni viseletekről. A válaszokból kiderült: az olvasók csaknem fele legszívesebben az otthonkát viseli, amely „könnyen kezelhető, vasalást nem igénylő és színes”, ennek ellenére sokan hiányolják a „fiatalos szabásvonalú” darabokat.