A Kincs, ami nincs örökbecsű klasszikusában Bud Spencer és Terence Hill ráébresztik a Pongo-Pongo szigetén rendíthetetlenül őrt álló Kamaszukát, hogy a háborúnak hosszú évtizedek óta vége, ő pedig feleslegesen harcolt egy Japánért, ami már nem is létezik. A történet nem a fikció szülötte: a Fülöp-szigetekre kivezényelt Onoda Hiroo 1945 után majdnem harminc éven keresztül hitte, hogy a háború még mindig tart, és az ő feladata gerillaakciókkal hátráltatni az amerikai hadsereg előretörését.
A parancs szerint a végsőkig kellett harcolniuk
Onoda Hiroo 1922-ben született egy elszegényedett, de büszke hagyományokra visszatekintő szamurájcsalád ötödik gyermekeként, így nem is volt kétséges számára, hogy hazája szolgálatába szegődjön a háborús időkben. Tizenhét évesen egy kereskedelmi cégnél kapott állást könyvelőként a megszállt Vuhanban, egy évvel később viszont otthagyta a munkát és önként bevonult katonának. Egy gyalogezredhez került, ahol szépen menetelt felfelé a ranglétrán, és az álma is valóra vált: tisztiiskolába került, ahol hírszerzői és kommandós munkára képezték ki.
1944 decemberében a hadnagyi rangban szolgáló Onoda megkapta egy különleges kommandós alakulat parancsnokságát. Egységét a Fülöp-szigetekhez tartozó, japán megszállás alatt álló Lubang szigetére vezényelték azzal a feladattal, hogy gerillamódszerekkel igyekezzenek megállítani a küszöbönálló amerikai inváziót. A 200-250 fős alakulatnak megparancsolták, hogy türelmesen várjanak, amíg társaik vissza nem jönnek értük – ez akár évekbe is telhet –, utolsó vérükig és megmaradt emberükig folytassák a harcot, és semmilyen körülmények között se kövessenek el öngyilkosságot.
Röviddel Onodáék megérkezése után az amerikaiak csakugyan elfoglalták a szigetet, a hegyekben és a dzsungelben szétszóródott kommandósok többsége odaveszett a harcokban vagy hadifogságba került. A parancsnok megmaradt három emberével, Simada Szoicsi tizedessel, Akacu Juicsi és Kozuka Kinsicsi közlegényekkel visszahúzódott a hegyekbe, és eltökélte, minden erejével folytatja a harcot és visszaszerzi a szigetet az ellenségtől. A négyfősre zsugorodott egység a helyi falvak fosztogatásából tartotta fenn magát, és rendszeres kisebb gerillaakciókkal törtek borsot az amerikai és a Fülöp-szigeteki hatóságok orra alá.
Azt hitték, átverés, hogy Japán veszített
A hatóságok sikertelenül próbálták ráébreszteni Onodát és katonáit, hogy a háború véget ért. 1945 októberében az egyik élelemszerző akció során a gerillák nekik címzett röplapokat találtak, amelyek elmagyarázták, hogy a háború augusztusban véget ért, és arra utasították őket, jöjjenek le a hegyekből. Az egység tagjai megvitatták az információt, de arra jutottak, hogy a röplapokat az ellenség gyártotta megtévesztési céllal. Ugyanezt gondolták, amikor a japán kapitulációról tudósító újságokra bukkantak: az ellenséges propagandának tilos bedőlni, a kapott parancs pedig egyértelmű – mindenáron folytatni kell a harcot.
A négyfős alakulat tagjai idővel lemorzsolódtak. Elsőnek Akacu közlegény dezertált, aki megunva a bujkálást és a nyomorúságos körülményeket, 1949-ben otthagyta társait és nekivágott a dzsungelnek. Hat hónapon át vándorolt az őserdőben, mire sikerült elérnie a Fülöp-szigeteki hadsereget. Dezertálása után üzenetet küldött társainak, ők viszont azt hitték, Akacu átállt az ellenség oldalára, ezért továbbra sem hagyták abba a harcot. A közlegény elbeszéléseinek köszönhetően a hatóságok a korábbiaknál bővebb információval rendelkeztek a három, végsőkig kitartó katonáról, és továbbra is azon voltak, hogy megpróbálják tájékoztatni őket a dolgok valódi állásáról. Repülőgépről röplapokat, illetve családi fényképeket és hozzátartozóik által írt leveleket szórtak szét azon a területen, ahol a gerillák rejtőzködtek, de igyekezetük ezúttal is teljesen hiábavalónak bizonyult.
Banánon és a parasztoktól rabolt marhák húsán éltek
A Fülöp-szigeteki hadsereg több expedíciót is indított a dzsungelbe, hogy megtalálják és távozásra bírják Onodát és katonáit. Az egyik ilyen egységgel vívott tűzharc során 1954-ben életét vesztette Simada tizedes, így az ellenállók „serege” kétfősre csökkent. Onoda és Kozuka további húsz évig maradt a dzsungelben, bár idővel a gerillaakciók helyett inkább a túlélésre összpontosították erőiket: az őserdőben talált gyümölcsökön és növényeken, főként banánon és kókuszdión éltek, időnként továbbra is lejártak fosztogatni a környékbeli falvakba, rizst vagy éppen teheneket orozva el a parasztoktól. Bambuszból építettek kunyhókat maguknak, és nagy figyelmet szenteltek annak, hogy megfelelően karbantartsák a fegyvereiket. Megküzdöttek a forró és nedves időjárással, a rovarokkal, rágcsálókkal és olykor természetesen a gazdákkal, akik nem nézték jó szemmel jószágaik eltulajdonítását.
A japán kormány 1959-ben hivatalosan halottnak nyilvánította a két katonát, így a felkutatásukra és visszahozásukra irányuló akciók is megszűntek. A világ elfeledkezett róluk, egészen 1972-ig, amikor egy rizsraktár kifosztása és felgyújtása során Kozukát halálos lövés érte a rendőrséggel vívott tűzharcban. A holttest azonosítása után a történet bejárta a japán sajtót, és Onodát végül két évvel később egy japán egyetemista, Szuzuki Norió találta meg a dzsungelben, aki a tudósításokon és legendákon fellelkesülve, saját szakállára indult el felkutatni az egység utolsó megmaradt tagját.
Egykori parancsnoka szerelte le harminc év után
Szuzuki mindössze négy nap keresés után rábukkant az egykori kommandósra – ugyan Onoda először le akarta lőni a betolakodót, végül összebarátkozott a fiatalemberrel, aki végre meggyőzte őt arról, hogy a háborúnak réges-régen vége. A katona ugyanakkor kitartott amellett, hogy a felettesétől való közvetlen parancs nélkül nem hagyja el a posztját, ezért Szuzuki hazautazott Japánba, ahol a kormány segítségével felkutatta Onoda egykori parancsnokát, Tanigucsi Josimi őrnagyot. Tanigucsi, aki egy kis könyvesboltban dolgozott eladóként, beleegyezett, hogy Onoda egyik bátyjával együtt visszatérjen Lubangra és hivatalosan leszerelje egykori beosztottját.
A leszerelési parancsot követően Onoda hivatalosan megadta magát a Fülöp-szigetek elnökének, Ferdinand Marcosnak, a protokollnak megfelelően átadva neki a kardját. A gerillaegység a szigeten töltött harminc év alatt bizonyítottan megölt hét helyi lakost (a valódi szám a helybeliek szerint jóval nagyobb, akár harminc szigetlakó is áldozatául eshetett a japán kommandósoknak), Marcos azonban a különleges körülményekre való tekintettel elnöki kegyelemben részesítette Onodát. A kard mellett egy kézigránátot, egy működő gépfegyvert és ötszáz töltényt, illetve egy édesanyjától kapott kést is találtak a japán tisztnél.
Nem tetszett neki a modern Japán
A tokiói repülőtéren szülei fogadták a harminc év után hazatérő Onodát, aki rendíthetetlen nyugalommal lépett újra szülőhazája földjére. Csak akkor érzékenyült el, amikor odalépett hozzá egykori bajtársa, Simada tizedes lánya az apját ábrázoló fényképpel – de ekkor is csupán néhány pillanatra vesztette el hidegvérét, önuralmát visszanyerve néma meghajlással adózott Simada emléke előtt. Visszatérése után Onodát nemzeti hősként ünnepelték hazájában, az újságok címlapon hozták történetét, a televízióban hónapokig kiemelten foglalkoztak az esettel. Sokan arra biztatták az egykori katonát, induljon el a parlamenti választásokon, ő azonban mereven elzárkózott az ötlettől. A kormány által neki ítélt anyagi kárpótlást sem fogadta el, megírta viszont emlékiratait, ami azonnal bestseller lett és jócskán hozott a konyhára.
Az őt körülvevő rajongás azonban inkább zavarta Onodát, aki a megváltozott, modernizált Japánnal sem tudott kibékülni: a hagyományos értékeknek egyre inkább hátat fordító országban idegennek érezte magát, ezért alig egy évvel hazatérte után Brazíliába költözött. Állattenyésztéssel kezdett foglalkozni egy São Paolóhoz közeli farmon – az ötlet még a dzsungelben fogant meg a fejében, amikor egy lopott rádión a farmgazdálkodással foglalkozó ausztrál műsorokat hallgatott –, feleségül vett egy japán asszonyt, és a helyi japán emigráns közösség prominens tagjává vált.
Csak az 1980-as évek közepén tért vissza újból szülőhazájába, miután értesült róla, hogy egy japán tizenéves fiú meggyilkolta a saját szüleit. Az eset annyira megrázta, hogy úgy döntött, tábort hoz létre fiatalok számára, ahol elsajátíthatják a becsület, az önbecsülés és a szellemi tisztaság erényeit. Egész életében kitartott a régi Japán ideálja mellett, jó kapcsolatot ápolt a modern alkotmány eltörléséért és a császár kormányzási jogkörének visszaállításáért küzdő Nippon Kaigi befolyásos szélsőjobboldali szervezettel, melynek később a lánya is fontos tagja lett.
1996 márciusában Onoda visszatért Lubang szigetére, virágot helyezett el azon a helyen, ahol Kozukát lelőtték, és 10 ezer dollárt adományozott egy helyi iskolának. Az egykori katonatisztet 91 éves korában, 2014-ben érte a halál Tokióban.
Borítómontázs: Csabai Kristóf / Dívány.hu
