Porig rombolták a szigetet a magyar megszállók
A szigetről először 421-ből maradt fent írásos feljegyzés, amikor a Padovában és Estében élő római lakosok ide menekültek a lombardok támadásai elől, a kora középkorban pedig a hunok és a frankok beözönlése kényszerített még több itáliai polgárt, hogy lakhelyét otthagyva az alig 350 méter hosszú és 350 méter széles szigetre települjenek át. Az apró földterületen idővel virágzó kereskedelem és halászati tevékenység alakult ki, minek következtében Poveglia lakói jelentős vagyonra tettek szert, gazdag építészeti beruházásokba kezdtek – a sziget központja a San Vitale-templom lett –, és részt vettek Velence politikai életében.
Minden megváltozott, amikor 1379-ben a genovai flotta – magyar segítséggel – megtámadta Velencét, ezért Andrea Contarini dózse utasítására a teljes lakosságot kitelepítették, és hadászati célokra alakították át a szigetet: a védelmi akció befuccsolt, Povegliát lerohanta az ellenséges sereg, és olyan mértékű pusztítást végzett, hogy a környék lakhatatlanná vált. A velenceiek sikertelenül próbáltak újra lakosságot betelepíteni a szigetre, senki sem akart az elátkozottá vált vidéken élni, különösen annak fényében, hogy a genovai–magyar pusztítók a lemészárolt helyőrség földi maradványait a szabadban hagyták, ahol a vadállatok martalékává lettek, vagyis a temetetlen katonák lelke – a korabeli babonák szerint – a helyszínen bolyong.
A halálba küldték a pestises betegeket
A hatóságok azonban hamar megtalálták a sziget új rendeltetését: a 15. századtól Poveglia karanténszigetként funkcionált, ahová a középkorban gyakran előforduló pestisjárványok és más súlyosabb ragályok idején tömegestül zárták el a fertőzötteket. A száműzött betegek semmilyen orvosi ellátást nem kaptak, ennivalóban és vízben is szűkölködtek, leginkább csak arra vártak, hogy visszaadhassák lelküket a Teremtőnek, gondosan elkülönítve a még egészséges(nek gondolt) lakosságtól. A becslések szerint legalább 160-200 ezer beteg lelte a halálát a szigeten, a régészek eddig 87 tömegsírt tártak fel, ahová a kórtól rettegő hatóságok válogatás nélkül szórták a hullákat, sőt, a kutatók azt állítják, a sziget talajának legalább fele elporladt emberi maradványokból áll.
Idővel Velence minden pestises betegét ide vagy Lazaretto Nuovo szigetére szállították, 1776-ban a keleti marhavésznek nevezett pestis bovina-járvány idején pedig ellenőrző pontot állítottak fel Poveglián, ahol megvizsgálták a Velencébe érkező hajókat és utasaikat. A gondos kontroll ellenére több pestises hajó is kikötött a szigeten, így a 18. század végén újra tombolni kezdett a gyilkos kór, amit a hatóságok a növényzet teljes felégetésével próbáltak megállítani, később pedig pestiskórházat is létesítettek a helyszínen. A napóleoni háborúk idején a franciák fegyverraktárként használták az elszigeteltsége miatt erre kiválóan alkalmas szigetet, a romos San Vitale-templom harangtornyát pedig világítótoronnyá építették át, végül 1814-ben zárt be a kórház és vált ismét lakatlanná a környék.
Horror az elmegyógyintézetben
A borzalmak mégsem értek véget, egy évszázaddal később, az 1920-as években Benito Mussolini fasiszta kormánya úgy döntött, használatba veszi az elkárhozottak szigetét, elmegyógyintézetet hoztak létre Poveglián, ahol a helyi legendák szerint embertelen kísérletekben kínozták a szerencsétlen pácienseket. A szóbeszéd úgy tartja, az intézet igazgatója a lobotómia megszállott híve volt, gyakran a betegek és hozzátartozóik beleegyezése nélkül hajtotta végre rajtuk a horrorisztikus beavatkozást, melyhez kalapácsot, fúrót és vésőt használt, az érzéstelenítés és a fertőtlenítés természetesen eszébe sem jutott. A különleges kezelést igénylő pácienseket a világítótoronyban tartotta a doktor, ahonnét velőtrázó sikolyuk messzire elhallatszott az éjszakában, sőt, állítólag ma is felhangzik időnként a síron túlról.
A városi legenda úgy tartja, a főorvos elméje idővel annyira megbomlott, hogy önkezével vetett véget az életének, a világítótoronyból vetette magát a mélybe – mások szerint a fellázadt betegek, a történet legfantasztikusabb verziójában pedig a kínhalált halt páciensek szellemei dobták le onnét. Akárhogy is legyen, a szigeten bolyongó számtalan – állítólagos – kísértet között az őrült doktor lelke is vissza-visszajár, hogy frászt hozzon az élőkre, többek között a torony harangjának kongatásával.
A világ egyik legnépszerűbb tiltott területe
Az elmegyógyintézet egészen 1968-ig működött Poveglián, bezárása után a szigetet eladták egy magánbefektetőnek, aki gyorsan túladott rajta, de a következő tulajdonos sem maradt sokáig – a legenda szerint üdülőközpontot akart létesíteni a helyszínen, azonban egyetlen ott töltött éjszaka után elmenekült, és feladta a tervet. 2014-ben az olasz állami vagyonigazgatóság ismét értékesíteni próbálta Povegliát: a legjobb ajánlat Luigi Brugnano politikus-vállalkozótól érkezett, aki wellness-szállodát szeretett volna építtetni, az általa kínált 513 eurós összeget azonban méltatlannak ítélte a pályáztató.
A fél évszázada elhagyatott sziget ma is ugyanabban az állapotban található, mint az intézet bezárásakor, az egykori idegkórház omladozó termeit benőtte a gaz, a kórtermek üresen konganak, a régi épületek romjai ijesztően merednek a távolba. A rendőrség szigorúan őrzi a szigetet az illetéktelen behatolóktól, vakmerő kalandorok azonban időnként mégis felkeresik a környéket, mely – nem utolsósorban a kísértetsztorik hatására – a világ egyik legvonzóbb tiltott területének számít: ennek dacára senkinek sem ajánljuk, hogy ide tervezzen egy vakációt.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
