A középkor alapvetően a férfiak világa volt, a nők elől a legtöbb szakma el volt zárva. Míg a nemesi származásúak leginkább mint feleség juthattak bizonyos szerephez a háztartás irányításában, a jobbágyfeleségek nagyobb nemi egyenlőségnek örvendhettek – persze ez csak annyit jelentett, hogy ugyanolyan rengeteget kellett dolgozniuk, mint a férjüknek. Ennek ellenére azért tudunk olyan nőkről a középkorban, illetve a kora újkorban, akik megtalálták a módját az érvényesülésnek. Ehhez azonban különleges módszerekhez kellett folyamodniuk, ahogy erről leveleik és hímzéseik is tanúskodnak.
A vallás lehetőséget adott az érzelmek kifejezésére
A középkorban és a kora újkorban élő nőknek sem volt sekélyesebb az érzelmi világa, mint a ma élőknek. Ám ők az érzelmeik nagy részét nem fejezhették ki szabadon a mindennapokban. A vallás lehetőséget adott erre, hiszen az extrém érzelmek megmutatása ebben az esetben az Isten iránti elkötelezettséget tükrözte. A mindennapokban azonban más volt a helyzet. A düh kimutatásától például kifejezetten óvták az asszonyokat, hiszen az akkori felfogás szerint ez a nők velük született gyengeségét mutatta, illetve azt, hogy képtelenek uralkodni érzelmeiken.
A levelekben szabadabban fogalmazhattak a nők
A nemesi származású nők ugyanakkor leveleikben – bizonyos határok között – szabadabban kifejezhették érzelmeiket és gondolataikat. Lucrezia de’ Medici levelei például arról tanúskodnak, hogy úgy érezte, bezárult előtte az élet annak ellenére, hogy testvére Olaszország egyik legnagyobb hatalmú embere volt. Lorenzo de’ Medici nővére, akit 13 éves korában adtak férjhez, egyik levelében így fogalmaz:
„Ne szüless nőnek, ha azt akarod, hogy teljesüljön az akaratod!”
Egy másik fennmaradt levél a középkor végéről egy firenzei nőtől, Alessandra Strozzitól származik. Férje halála után Strozzi nem házasodott újra, hanem inkább arra koncentrált, hogy gyermekei útját egyengesse, és számukra kedvező pénzügyi és házassági megállapodásokat kössön. Leveleiből az is kiderül, hogy fiait, Filippót és Lorenzót sokszor akár érzelmi zsarolással vette rá fontos döntésekre. Egy alkalommal ezt írta: „Ha így folytatják, megkeményedik a szívük, és olyan sokáig kell még folytatnom ezeket a tárgyalásokat, hogy belehalok.”
Hímzés: szimbolikus üzenetek gazdag tárháza
Egy másik remek lehetőség a titkos üzenetek és érzelmek kifejezésére a hímzés volt – legalábbis a nemesi származásúak számára. Noha a mintákat tartalmazó könyveket alapvetően férfiak írták, számtalan példát találni arra, hogy nők saját tervezésű hímzéseket alkottak. Stuart Mária skót királynő például fogva tartásának évei alatt több saját tervezésű hímzést is készített. Ezek remekül mutatják gondolatait és érzelmeit – erre annál is inkább szükség volt, mert leveleit elolvasták, így azokban csak kódolva írhatott. (Stuart Mária 1568 és 1585 között I. Erzsébet parancsára Shrewsbury grófjának fogja volt.)
Egyik hímzése, amely egy szürke egeret és egy koronás vörös macskát ábrázol, arról tanúskodik, milyen törékeny volt a kapcsolata I. Erzsébettel, akihez rokoni szálak fűzték.
A hímzések azért is adtak ilyen remek lehetőséget üzenetek, gondolatok és érzelmek kifejezésére, mert minden apró motívumnak volt jelentése. Ezek között találni egyértelmű szimbólumokat: a kereszt például mindig Krisztust, a háromszög a szentháromságot, a kör a végtelent jelentette. Ám ennél sokkal izgalmasabb motívumoknak is van jelentése az Old English Embroidery: Its Technique and Symbolism című könyv (Régi angol hímzések: technikák és szimbólumok) szerint.
A disznók például általában a világ bűnösségét jelenítették meg, ám hasonló értelemmel bírtak a majmok is: ők olykor a bűn és a kéjvágy, olykor magának a Sátánnak a szimbólumai voltak.
Az alma az eredendő bűnt és általánosabb értelemben az ember esendőségét mutatta, a pelikán pedig Krisztus szenvedését a keresztfán.
Olykor sikerült érvényesülni a középkorban
Noha a nők helyzete egyértelműen nem volt könnyű a patriarchális középkori társadalomban, bizonyos esetekben sikerült fontosabb szerephez jutniuk. Erről tanúskodik például az a levél, amely 1273-ból maradt fenn. Aline le Despenser norfolki grófnő írta Anglia kancellárjának. A grófnő valamilyen hivatali ügyben fordult a kancellárhoz, és roppant ügyesen lavíroz az elvárt nemi szerep (engedelmes feleség) adta keretek között, miközben minden ügyességét latba veti, hogy rávegye a férfit arra, amit szeretne. Például „drága barátságukra” hivatkozik, ami igen szokatlan volt akkoriban férfi és nő közötti levelezésben.
Doña Mencía de Lara spanyol grófnő, miután elvesztette férjét, megalapította a San Andrés de Arroyo kolostort, amelynek apátja is lett 1180 körül. Ám nemcsak a kolostort vezette, hanem ő döntött a környéken található 11 falu jogi és civil ügyeiben is.
Aquitániai Eleonóra, aki angol, illetve francia királyné is volt, elmúlt már 80 éves, amikor átkelt a Pireneusokon azért, hogy kiválassza, melyik unokájából legyen francia királyné,
Velasquita Giráldez pedig arról vált nevezetessé, hogy ő alapította meg 1232-ben Oviedóban a szabók céhét.
Az érvényesülésre, illetve a gondolatok, üzenetek és érzelmek speciális módon történő kifejezésére ugyanakkor inkább a nemesi származású nőknek volt olykor lehetőségük. Paraszti származású társaik nem voltak ilyen szerencsések. Az ő lehetőségeik megmaradtak a háztartás körül, a nemi egyenlőség pedig csak annyiban jelent meg számukra, hogy ugyanolyan rengeteget dolgozhattak, mint férjeik.
Olvasd el, milyen volt egy középkori egyetemista élete, kattints ide!
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
