kínzási módszerek

Forró vízbe a bűnöst

Az egyik legkorábbi, már az ókorban is jól ismert kínzási módszer során a szerencsétlen áldozatot összekötözték, fellógatták, majd lábbal lefelé lassan, fokozatosan beleeresztették egy forrásban lévő vízzel, olajjal vagy viasszal töltött üstbe, kádba – a delikvens hangosan ordított fájdalmában, ahogy az izzó folyadék égette a bőrét, egyre nagyobb felülettel érintkezve. Néró római császár különösen kedvelte ezt a kínzási módszert és előszeretettel alkalmazta az elfogott keresztényeken, míg VIII. Henrik angol király a méregkeverőknek tartogatta; tévednénk azonban, ha azt hinnénk, csak régmúlt korokban alkalmazták ezt a kínzást, Üzbegisztánban még a 2000-es években is bevett eljárásnak számított terroristagyanús elemek vallatásakor.

Vérsas

Az óskandináv sagák leírásai alapján a vikingek sem bántak kesztyűs kézzel elfogott ellenségeikkel: az északi harcosok egyik leghírhedtebb kínzási módszerének az ún. vérsas számított, melyben a lekötözött áldozat hátát a farcsonttól indulva felvágták, majd baltával minden bordát aprólékosan leválasztottak a gerincoszlopról, feltárva a belső szerveket. Az áldozat eközben végig tudatánál volt és hihetetlen fájdalmakat élt át, kínzói olykor azzal súlyosbították szenvedését, hogy sós vizet öntöttek a hatalmas sebbe. Végezetül a széttárt bordák közül kiszedték az áldozat tüdejét, majd a két tüdőlebenyt ráhajtották a hátára, mintha „szárnyakat” növesztett volna szerencsétlen – a vérsas megszületett, és egy rövid ideig még kapdosott is a „szárnyaival”.

A ránk maradt mondák alapján négy személyről tudunk, akin végrehajtották ezt a különösen horrorisztikus kínzást, kivégzést, köztük volt Northumbria királya, Aella és az első norvég király, Szőke Harald, a történészek körében azonban viták tárgya, valóban létezett-e a vérsas, vagy csupán a sagák szerzőinek élénk fantáziáját dicséri a módszer.

Hajógerinc-áthúzás

A tengerészek körében az ókortól kezdve egészen a 19. századig bevett kínzási, büntetési módszernek számított a hajógerinc-áthúzás, amikor a legénység vétkes tagját vagy az elfogott kalózokat kikötötték, majd hosszában vagy keresztben áthúzták a hajó gerince alatt, olykor sekély, máskor mély vízben. A korhadt fa lenyúzta az áldozat bőrét, olykor a végtagok is leszakadtak, a delikvens gyakran megfulladt vagy a cápák ebédje vált belőle – az eljárás egyértelmű figyelmeztetésként szolgált mindazoknak, akik lázadni mertek a feletteseik ellen vagy netán tengeri rablógazdálkodásra adták a fejüket.

Római gyertya

Mint a neve is mutatja, ezt a módszert az ókori Rómában találták fel, szülőatyja pedig az elbeszélések szerint nem más volt, mint a fentebb már említett Néró császár: az áldozatot egy karóhoz kötözték, tetőtől talpig bekenték gyúlékony anyaggal, például fagyantával, majd lángra lobbantották, és kéjes örömmel nézték végig, amint „emberi gyertyaként” halálra ég. A perverzióiról és kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált császár annyira rajongott ezért a brutális látványosságért, hogy gyakran így adott – szó szerint – fényt nagyszabású társas összejöveteleinek, féktelen partijainak.

Bambuszkínzás

Az Ázsiában honos bambusz egyes fajtái akár 90 centimétert is nőhetnek egyetlen nap alatt, mely tulajdonsága miatt a kínaiak és a japánok kínzáshoz is szívesen használták kedvenc növényüket: a delikvenst egy székhez vagy függőágyhoz kötözték egy előre kihegyezett bambusz fölé, ami átfúrta az áldozat bőrét és keresztülhatolt a testén, hihetetlen fájdalmakat okozva és lassan kivéreztetve az illetőt. A módszer még a 19. században is közkedveltnek számított az ázsiai kontinens nagy részén, de az embertelenségéről hírhedt japán hadsereg a második világháború idején is szívesen alkalmazta elfogott amerikai hadifoglyokon.

Megnyúzás

Az áldozatok élve megnyúzása az asszírok találmánya, akik a Kr. e. 10. századból kezdve alkalmazták ezt a módszert, sőt, elrettentő célzattal gyakran kifeszítették az ellenség eltávolított bőrét a városfalakra. A nyúzás, melynek során a szerencsétlen áldozat még életben volt, miközben alaposan, aprólékosan lehántották róla a bőrt, később számos más kultúrában elterjedt módszerré vált, többek között az aztékok, a kínaiak és a középkori európaiak is szívesen alkalmazták. A szobrok tanúsága szerint az asszírok a combokon és fenéken ejtett sebből kezdték lefejteni a bőrt, az európaiak ezzel szemben a láb felől indultak, míg Ázsiában inkább az arcot vágták fel először; az áldozatok többsége a vérveszteségbe halt bele, de voltak olyanok, akik még napokig életben maradtak és lassan, iszonytató kínok között távoztak a földi világból.

Kínkörte

Végezetül ne menjünk el szó nélkül a spanyol inkvizíció kínzási módszerei mellett sem: a rettegett egyházi intézmény számos horrorisztikus vallatási eljárással gazdagította az emberiséget a kora újkorban, ezek közül is kiemelkedik kegyetlenségében az ún. kínkörte. A nevében szereplő gyümölcsre hasonlító, vasból készült eszköz négy összezáródó fémlapból és egy csavarból állt, melynek forgatásával a lapok szétnyíltak, vagyis a körte szétterpeszkedett; a kínkörtét leggyakrabban a delikvensek végbelébe vagy (női áldozat esetén) vaginájába helyezték bele, ahol szétnyitásával eszméletlen fájdalmakat okozott. Más testnyílásokban is szívesen alkalmazták, előfordult például, hogy az istenkáromlók szájába tették és szétzúzták vele az állkapcsukat.