„Kabócapáncél / üresen: megyünk, ahogy / jöttünk, csupaszon.” „Életem és a / halálom keresztútján / egy kakukk kiált.” „Bevégzi útját / kitépett tollaival / a téli madár.” Ezek a gyönyörű, rövid költemények (amelyeket Somogyvári Zsolt fordított magyarra) mindegyike úgynevezett dzsiszei: japán szerzetesek utolsó versei, amelyeket röviddel a haláluk előtt vetettek papírra.
Nem csak Japánban volt szokás
A Távol-Keleten, elsősorban Japánban és a régi Kínában, valamint Koreában hagyománya volt a búcsúversek megírásának. Általában zen szerzetesek, szamurájok vagy nemesemberek választották a búcsúzásnak ezt a formáját. A dzsiszeiírás szorosan kapcsolódik a buddhista filozófiához, hiszen a halál a buddhizmusban megkülönböztetett jelentőségű: ennek tudata nyomán ébredt rá Buddha a világi gondok és örömök hiábavalóságára. A buddhizmus szerint minden mulandó, a ragaszkodás szenvedéshez vezet, a valóság pedig maga az üresség.
Élet és halál
A búcsúversekben többnyire az élet mulandósága, az élet és a halál egysége fogalmazódik meg, nemritkán természeti képekkel, mint például ebben a dzsiszeiben is: „Levelek sosem / hullnak hiába – minden / csupa harangszó.”
A naplemente, a hulló virágszirmok, a hervadó növények, az elvándorló madarak gyakran jelennek meg a versekben, amelyek egyúttal az élet mulandó szépségét is hangsúlyozzák, figyelmeztetve arra, hogy addig becsüljük meg, amíg tart.
A versek hagyományos japán versformában (leggyakrabban az ötsoros tanka vagy a háromsoros haiku) íródnak.
Versben búcsúztak
A búcsúversek írásának hagyománya igen régről ered: az elsőt állítólag Ócu herceg írta meg, majd szavalta el 686-ban, mielőtt kivégezték volna. De az idők folyamán a japán kultúra legnagyobb alakjai, mint például Macuó Basó 17. századi haikuköltő is élt a búcsúzásnak ezzel a formájával:
Úton, betegen:
álmom kóborolni kezd
tűnt mezők felett.
A nyugati világ a második világháború után ismerhette meg ezeket a költeményeket, amikor a japán katonák öngyilkos küldetésük előtt az ősi hagyományhoz visszanyúlva dzsiszeit írtak. Így például Kuroki Hirosi japán kamikaze tengerész, aki 1944. szeptember 7-én vesztette életét, vagy 1945. március 17-én az Ivo Dzsima-i csata főparancsnoka, Kuribajasi Tadamicsi. Mindketten tradicionális versben búcsúztak az élettől – bár búcsúverseikben a természeti képek már háttérbe szorultak, inkább a hősiesség és a hazaszeretet volt hangsúlyos .
Jukió Misima 20. századi japán író 1970-ben, 45 éves korában, egy balul sikerült puccskísérlet után írta meg halálversét, majd utána rituális öngyilkosságot, szeppukut követett el. A testépítéssel és harcművészetekkel is foglalkozó író az 1960-as évek végén magánhadsereget toborzott, majd négy katonájával együtt ellátogatott a japán honvédelem egy katonai parancsnokának irodájába. A parancsnokot a székhez kötözték, majd az író az erkélyről szózatot intézett a személyzethez, de nem aratott sikert: hangos pfujjolás volt a reakció. Jukió Misima ekkor írta meg utolsó versét:
cseresznyevirág
egy viharos éjszakán
így száll el szirma
nem tétovázik ha kell
megelőz a hullásban
Ha kíváncsi vagy arra, mit mondtak híres emberek a haláluk előtt, ezt a cikket ajánljuk.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
