Noha a második világháború a világtörténelem egyik legtragikusabb eseménye volt, bővelkedik kifejezetten bizarr és furcsa momentumokban is. Ilyen volt például, amikor az ausztrál légierő bálnákat bombázott tengeralattjárók helyett, vagy amikor a szovjetek kutyákat vetettek be a német tankok ellen. Vagy az, amikor az elégtelen kommunikáció miatt a németek saját hajóikat bombázták le. A Wikinger-hadművelet során annyi furcsa hibát követett el a rettegett Luftwaffe és a német haditengerészet, a Kriegsmarine, akkora káosz alakult ki, hogy komikusnak is gondolhatnánk a történetet, ha nem halt volna meg benne összesen 606 német tengerész.
Egyszerű és nagyszerű tervet kovácsolt a haditengerészet
A németek a második világháború alatt nemcsak a szövetségesek, köztük az angolok hadseregét próbálták elpusztítani, hanem a velük szemben álló országok gazdasági erejét is igyekeztek megtörni. Ezért tűnt remek lehetőségnek, hogy angol vontatóhálós halászhajókat süllyesszenek el a Dogger-pad környékén – ez egy nagy kiterjedésű homokpad az Északi-tengeren, Anglia partjaitól mindössze 100 kilométerre keletre. Nevét a holland dogger halászhajókról kapta, ám a második világháború idején az angolok előszeretettel halásztak a helyenként csak 13 méter mély vízben. A Kriegsmarine parancsnokainak szemét már egy ideje amúgy is szúrták ezek a halászhajók, ugyanis
azt gyanították, hogy egyrészt kémkednek a német haditengerészet után, megfigyelve a csapatmozgásokat, másrészt, hogy a vízi járművek megkeresik a Német-öböl körüli területeket védő Westfall aknamezőn átvezető csatornákat.
Így nem volt kérdéses, hogy jó ötlet-e elpusztítani azt a mintegy 60 hajót, amely naponta átlagosan megfordult ezen a területen. Az már csak habnak tűnt a tortán, hogy közben gyengítik Anglia gazdasági erejét, és az ország lakosságának moráljára is csapást mérhetnek. Sőt, a terv része volt az is, hogy a halászhajók segítségére kiérkező hadihajókat is elsüllyesztik.
Homok a gépezetben: a légierő
A terv jó volt, a siker biztosnak tűnt. Valószínűleg így is történt volna, ám a haditengerészet nem tudta, hogy pont erre a napra a Luftwaffe is akciót tervez a Dogger-pad környékére, illetve a Temze és a Humber folyó torkolata közötti területre. Ez még nem is lett volna feltétlenül probléma, ám a félelmetes náci hadigépezet két ága nem kommunikált egymással. Annak ellenére sem, hogy az érvényes általános parancsok szerint kellett volna. A feljegyzések szerint a Kriegsmarine légi támogatást kért a Luftwaffétől, ám ezt nem kapta meg. Hogy pontosan ki miről értesítette a másik felet, nem teljesen tiszta, állítólag egy ponton a haditengerészet és a légierő vezetői is tudtak a másik akcióról. Ám mindkét fél arra várt, hogy a másik figyelmeztesse az alá tartozó egységeket a „dupla akcióról”. Végül sem a hajók, sem a repülők nem tudtak a másik küldetéséről.
Hiba hibát követett, katasztrófa lett a vége
1940. február 21-én hat romboló indult el a wilhelmshaveni hadi kikötőből: a Leberecht Maass, a Friedrich Eckoldt, a Richard Beitzen, a Max Schultz, a Theodor Riedel és az Erich Koellner. Másnap délután 4 órakor négy Heinkel He 111-es közepes bombázó szállt föl Neumünsterből. Este 7 órakor az egyik repülő tüzére egy hajó farvizét vette észre. Nemsokára a rombolót is meglátták – mint utóbb kiderült, a Friedrich Eckoldtot, ám ezt természetesen a pilóták nem sejtették. Sem a hajó, sem a repülő nem adott le azonosító jelzéseket. Noha a Heinkel legénysége egyre biztosabb volt abban, hogy ellenséges hajóról van szó, nem nyitott tüzet.
A Leberecht Maass azonban 20 mm-es légelhárító ágyújából lőni kezdett a brit vadászgépnek gondolt repülőre, amely erre válaszul négy bombát dobott le a vízi járműre.
Bár ezek közül három nem talált, a negyedik a hídtól nem messze becsapódott. A Friedrich Eckoldt megpróbált a segítségére sietni, ám a Leberecht Maasst még két találat érte, és a hajó hatalmas robbanás kíséretében két részre szakadt.
Miközben a többi hajó a túlélőket próbálta kimenteni, elszabadult a pokol. A Richard Beitzen újabb légi támadást jelentett, a Theodor Riedel hidrofonja pedig tengeralattjárót érzékelt. A romboló ezért
mélységi bombákat lőtt ki, ám ezek túl korán felrobbantak, sérülést okozva a hajó kormánylapátjában. A Theodor Riedel irányíthatatlanul körözni kezdett.
A víz alatti fenyegetés hírére felfüggesztették a mentést, ami valószínűleg megnövelte az áldozatok számát. Az Erich Koellner kapitánya úgy döntött, hogy hajójával megpróbálja felöklelni a nem létező tengeralattjárót. Valószínűleg a Leberecht Maass felfordult hajótestének egyik darabját nézhette annak.
Valamikor ebben a zűrzavarban tűnhetett föl, hogy a Max Schultz felől jó ideje semmilyen jelzés nem érkezett. A romboló ugyanis időközben elsüllyedt, miután aknákra futott, melyeket két brit hadihajó, a HMS Ivanhoe és a HMS Intrepid hónapokkal ezelőtt helyezett el a térségben.
A második világháború legkínosabb „vereségében” a német haditengerészet két rombolót veszített el – a Theodor Riedel csak megsérült, meg lehetett javítani. Életét vesztette 606 matróz, a káoszban mindössze 60 embert sikerült kimenteni a tengerből.
Olvasd el, hogyan verte át a nácikat a Citroën elnöke, kattints ide!
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
