Rendben van, hogy a bort a rómaiaktól kaptuk, de az már kicsit meglepőbb, hogy a forralt bort, ókori nevén fűszerezett bort is. Bár, ha jobban belegondolunk, valamivel el kellett nyomni a romlásnak indult, vagy az ecetesedés útjára lépő nedű mellékízét, ezért gyömbérrel, korianderrel, ánizzsal és egyéb fűszerekkel ízesíteni kezdték. Ez tartósította és penészmentesítette is a bort, így minden évszakban fogyasztható volt hidegen(!), de kellemetlenebb téli hidegekben nem voltak restek megmelegíteni sem.
A vörösbor magas antioxidáns-tartalmát a középkorban ugyan még aligha ismerték, de jótékony és gyógyítónak vélt hatására már boldogan hivatkoztak a lelkes fogyasztók a téli időszakokban.
Az első angol nyelvű recept 1390-ből ismert, ekkor már a fahéj és a vanília is helyet kaptak a forralt borban.
Később újabb szuperképességek büszke tulajdonosává válhatott az ízesített, meleg bor: afrodiziákumként és emésztési rendellenességek ellenszereként is tekintettek rá.
Ilyen dicső múlttal és presztízzsel a forralt bor joggal remélhette évszázadokon át, hogy nincs, ami megingatná pozícióját a forró alkoholos italok porondján. Sajnos, vagy örömünkre, tévedett.
A XIII. században az angol matrózok vizezett rumot (vagy rumozott vizet?) kezdtek fogyasztani.
Az alkohol nemcsak a hajó ivóvízkészletét nem engedte megromlani, de a tengerészek hangulatát sem. Egyébként, mindenki boldog volt, mert nem csak – az anyaországnak amúgy sokba kerülő – rumfejadagot lehetett kicsit „bővebb lére ereszteni” a vizezős trükkel, de melegen felszolgálva a nyűgös matrózok is hamar átmelegedtek, és elégedetten hörpintgettek a fedélzeten. Egy kis citromlé is dukált hozzá, azóta pedig a forró víz lehet inkább tea, tehetünk bele édesítőnek cukrot vagy mézet, ízesítőnek szegfűszeget és/vagy fahéjat.
De hamar kopogtatott a hajópadlón az újabb versenyző is, igencsak hasonló múlttal… a XVII. században az Indiába érkező angol tengerészek torka is gyakran kiszáradt, a sörük pedig egykettőre megbuggyant a melegben. Mielőtt a matrózok is erre a sorsa jutottak volna, vettek egy is nyelvleckét: mind a hindu, mind pedig a szanszkrit nyelvben a „punch” kiejtéséhez nagyon hasonló szavak jelentése: öt. Ez a szám a legújabb mágikus ital összetevőire utalt. A forralt (fűszeres) bor és a grog alkotóelemeihez hasonlóan ez az öt tétel is: az alkohol, a víz, az édesítést szolgáló cukor, a savanykás pikantériát kölcsönző citrusfélék és a többrétű ízhatást adó fűszerek voltak.
Mennyivel szerencsésebbek vagyunk, mint XIV. Lajos!
A Napkirály még csak kedvelt forralt borát kortyolgatta örömmel, mi viszont már mindháromból választhatunk egy valamirevaló karácsonyi vásáron vagy szilveszteri utcabálon.
A jellegzetes ánizsillat, fahéj-, gyömbér- és szegfűszegaroma, ínycsiklandó narancs, citromcseppek, némi hígított alkohol (bor vagy rum) átmelegít testet-lelket a hóesésben, karácsonyi hangulatot teremt fogyasztói körében.
De azért csínján kell bánni ezekkel a téli finomságokkal, nem olyan veszélytelenek, mint egy ártatlan forró csoki, és itt most nem „csak” a kalóriatartalmukra gondolunk, bár az sem elenyésző az alkohol és cukor miatt.
Míg a víz 100 Celsius-fokon forr, az alkohol már 78 fokon, mégsem elég a forró teához, gyümölcsléhez, vagy vízhez hozzáadni például a bort, és hagyni együtt is bugyogni párat. Ettől az alkoholtartalma nem párolog el. Akár fél óra forralás után is még csak nagyjából a felére csökkenthető az alkoholszint, ahhoz viszont két és fél órát kellene forralnunk a bort, hogy alkoholtartalmát 5%-ra csapjuk le. Ez az utolsó 5% viszont akkor sem tűnik már el belőle. Így azzal kell számolni, hogy egy átlagos forralt bor alkoholtartalma 7-10%, vagyis semmiképp nem alkalmas arra, hogy egy kis forralt borozgatás után hazavezessünk.
Hazánkban amúgy is jelentős a borkultúra, a fröccs, a tokaji aszú és az egri bikavér jegyzett hungarikumok, az ünnepi asztaloknak éppúgy kellékei a jó borok, mint a baráti lelkizéseknek, vagy a hideg fröccsözés a nyári teraszokon való ücsörgéseknek, de
van, aki forrón szereti.
