hárem iszlám török oszmán birodalom muszlim iszlám kultúra szex szerelem szultán történelem szeráj palota eunuch kasztrálás nők jogai

Minden pompát és kényelmet megkaptak a nők, de nem hagyhatták el az udvart

A hárem mint intézmény fogalma – az elnevezés az arab harim („tiltott”) szóból ered – az európaiak szemében szorosan összefonódott az iszlám kultúrával, valójában azonban már jóval a muszlim hit megszületése előtt ismert volt a közel-keleti népek körében; a perzsáknál, asszíroknál, egyiptomiaknál is hozzátartozott az uralkodó háztartásához. Mohamed próféta nem kitalálta, csupán átvette a hárem gyakorlatát, mely az iszlám terjedésével fokozatosan egyre szélesebb teret nyert, legnagyobb jelentőségét pedig a mai Törökországtól és Balkántól Szíriáig terjedő Oszmán Birodalomban érte el.

A közkeletű tévedéssel ellentétben a hárem nem bordélyház volt, hanem az előkelő és gazdag férfiak – köztük az uralkodó – palotájában, a szerájban (a perzsa szaraj = „ház, udvar” szóból) kialakított rész, ahol a ház urának feleségei, lányai és ágyasai éltek a külvilágtól tökéletesen elzárva. Természetesen nem mindenki engedhetett meg magának efféle luxust, az oszmán férfiak mindössze 10 százaléka, a felsőbb társadalmi osztályok tagjai tartottak háremet – a legjelentősebb és legpompásabb a szultán szerája, a Topkapi palota volt, melynek építését a 15. században II. Mehmed rendelte el. A mai Isztambulban található, több kisebb épületből álló és négy udvarral rendelkező luxusrezidencia négyszáz éven át volt a birodalom adminisztratív központja.

A háremben élő nők csak nagyon ritkán, különleges körülmények esetén hagyhatták el lakrészüket és az udvart, idegen férfiakkal nem, kizárólag a rájuk vigyázó eunuchokkal, a palota urának vendégeivel, illetve az olykor a hárembe látogató orvossal vagy zenészekkel érintkezhettek – utóbbiaknak gyakran bekötötték a szemét, és vakon kellett muzsikálniuk, nehogy helytelen gondolatok és ösztönök támadjanak fel bennük. A hárem maga ugyanakkor minden lehetséges földi pompát megadott a nők számára, gyönyörűséges külcsínével szinte teljesen elfeledtette a külvilágot: a falakat míves csempe borította, az előkelőbb lakosztályokat beépített kandalló fűtötte, és minden lakrészben állt egy díszkút. A hárem központja egy hatalmas pavilon volt óriási udvarral, ahol órákig sétálhattak, sőt, még medencében is megmártózhattak az ott lakó hölgyek.

Nem minden háremhölgy volt rabszolga, sem szerető

Az iszlám törvények szerint egy férfinak legfeljebb négy felesége lehetett, a szeretők számát azonban nem szabályozták, így az igazán vagyonos urak akár sok száz fős háremet is tarthattak – a hárem mérete és az ott élő nők szépsége státusszimbólumként szolgált, bizonyítva a tulajdonos gazdagságát, befolyásosságát és szexuális potenciáját. A közkeletű tévedéssel szemben a háremhölgyek nem voltak mindnyájan rabszolgák: sokakat valóban hódító útjaik során, a mai Ukrajna, Lengyelország és Oroszország területéről zsákmányoltak, vagy rabszolgapiacon vettek a török nemesek, másokat ajándékként küldtek számukra, de előfordultak köztük nemesi származású, jó családból való nők is, akiket születésüktől fogva arra neveltek, hogy a hárem tagjai legyenek.

Szintén tévesen hiszik sokan, hogy a hárem minden lakója az uralkodó vagy nemesember ágyasa volt: csak egy részüknek kellett szexuális szolgáltatásokat nyújtaniuk, sokan egyéb módokon szórakoztatták urukat, vagy másféle szolgálatot láttak el, de akadtak olyanok is, akiket azért „képeztek” a háremben gyerekkoruktól fogva, hogy később kiházasítsák őket egy másik vagyonos férfihoz. A szigorú hierarchia dacára – melyről lentebb szó lesz – a szeráj tulajdonosa felboríthatta a háremen belüli viszonyokat, ha megtetszett neki egy szolgálólány, szívesen az ágyasává tette, a nők így gyakran versengtek egymással a jobb pozíciókért.

Meglepően példás oktatásban részesültek

A háremhölgyek értékének elsődleges fokmérője szépségük és jó jellemük volt: azt a lányt, akit háremtagságra jelöltek (olykor nagyon fiatalon, akár 7 éves korban történt a kiválasztás), egy orvos és egy bába vizsgálta át, sőt, még azt is leellenőrizték, nem horkolnak-e, mielőtt elhelyezték őket a sok száz lakosztály egyikében. A vonzó külső azonban csak egy volt a számos elvárás közül, melyeknek meg kellett felelniük: a hárembe kerülést követően hosszú, gyakran 6-8 évig tartó oktatásban részesültek magasabb rangú társnőik felügyeletével, melynek során megtanították őket hangszereken játszani, verset szavalni, táncolni, hímezni-varrni, divatosan öltözni, a megfelelő módon társalogni, és természetesen az örömszerzés művészetének fortélyait is elsajátították.

Mindemellett a hárem hölgylakóit bevezették az iszlám vallás és kultúra, az irodalom, a földrajz- és történelemtudomány rejtelmeibe, megtanították őket írni-olvasni és a kalligráfiára, vagyis a szépírásra – ez nemcsak az iszlám világban, de általánosságban a középkori nők körében is egyedülállónak számított. Az Oszmán Birodalom kései időszakában az elegánsabb háremek tagjai gyakran folyékonyan beszéltek franciául, és külföldi divatlapokat olvastak, hogy megismerhessék a kifogástalan öltözködés és etikett mikéntjét.

A szultán anyja nem csak a hárem, gyakran a birodalom felett is hatalmat gyakorolt 

Mint említettük, a hárem szigorú hierarchia szerint épült fel, a benne élő nők az általuk betöltött feladat szerint lettek különböző kasztokba, csoportokba sorolva: léteztek egyszerű szolgálók, szobalányok, a szultán vagy nemes úr ágyasai, feleségei, illetve azok a hölgyek, akik az úr szórakoztatásáról gondoskodtak, esténként táncoltak, énekeltek neki. Az ágyasok közé nem kerülhetett be akárki, az ágyasból azonban feleség lehetett, ha fiúgyermeket szült urának, és amaz törvényesen elismerte utódjául az újszülöttet.

A birodalom második legfontosabb személye a szultán édesanyja, oszmán-törökül a válide szultána volt, aki nemcsak az uralkodó háremének volt az irányítója, de gyakran politikai hatalommal is rendelkezett: a gyengekezű vagy kiskorú szultánok helyett sokszor anyjuk intézte a birodalom ügyeit. Válide hiányában a szultán első felesége, a haszeki szultána kapta meg ugyanezeket a jogköröket; egyes haszekik hatalma szintén a névleges uralkodóé fölé nőhetett, sokszor pedig tanácsadóként és kvázi társuralkodóként álltak férjük mellett. A szultán vagy nagyúr lánygyermekei szintén a háremben nőttek fel, a fiúkat viszont néhány éves korukban elválasztották édesanyjuktól, és egy tanító felügyeletére bízták – a fiúk általában 12 éves korukig éltek apjuk szerájában, ezután önállóvá válhattak, és saját háremet alapíthattak.

Kasztrált rabszolgák vigyáztak a nőkre

A hárem lakói szigorú ellenőrzés alatt élték mindennapjaikat, biztonságukra és helyes viselkedésükre a férfiasságuktól megfosztott rabszolgák, eunuchok vigyáztak, akiket „különleges státuszuk” miatt a férfiak és a nők közötti „semleges”, „átmeneti” személynek tekintettek. Az eunuchok bőrszínük szerinti megkülönböztetésben részesültek, a feketéket teljesen kasztrálták, így ők számítottak igazán megbízható háremőrnek, a fehér bőrűeknek ezzel szemben csak részlegesen távolították el a nemi szervüket, ezért inkább kisebb feladatokat bíztak rájuk.

A leendő eunuchok többségét még kisfiú korukban rabolták el Szudánból és Dél-Abesszíniából, a kasztrálást pedig felső-egyiptomi kopt kolostorok szerzetesei végezték – ez a gyakorlat egészen a 19. századig megmaradt, amikor az Oszmán Birodalom megtiltotta a külföldről behozott rabszolgákkal való kereskedést. A hárem szabályainak legfőbb őre az eunuchok vezíri rangú parancsnoka, a Boldogság Házának agája volt, aki gondoskodott róla, hogy alárendeltjei éjjel-nappal ügyeljenek a házirendre. A gyakorlatban a háremhölgyek sokszor pénzzel vagy kisebb-nagyobb ajándékokkal igyekeztek megvesztegetni kasztrált felvigyázóikat, akik cserébe megengedtek nekik apróbb kihágásokat, azonban, ha fény derült rá, hogy egy nő szabályt szegett, gyakran halállal lakolt, a büntetést az eunuchok hajtották végre.

A háremben élő nők mindennapjai többnyire unalomban teltek, uruk távollétében leginkább kézimunkával és pletykálkodással, intrikával foglalkoztak – többségük szinte bármire képes volt, hogy ágyassá lehessen, és feljebb léphessen a ranglétrán, ezért gyakoriak voltak az ármánykodások, a véres viták, veszekedések, az árulások, rágalmazások, sőt, a mérgezések. A feleségek is igyekeztek magukat és fiaikat minél jobb pozícióba helyezni, ezért a hárem egyfajta politikai küzdőtérré vált, ahol eldőlhetett a birodalom sorsa; a szultán háremében folyó intrikák, belharcok akár dinasztiák bukásához is vezethettek.

A hárem ura nem kaphatott meg kénye-kedve szerint minden lányt

A legendákkal ellentétben, melyek szerint a hárem ura bármikor, bármelyik nőre „rávethette magát”, valójában itt is szigorú szabályok érvényesültek: a hölgytársaságra vágyó úrnak először az első feleségénél kellett látogatást tennie, aki minden eszközzel próbálta őt marasztalni, és csak akkor kereshetett magának másik szeretőt, ha sikerült leküzdenie a csábítást. Ebben az esetben kiválaszthatott egyet a felsorakozott háremhölgyek közül – a szerencsés lányt először a fürdőben húsz társa alaposan lecsutakolta, az eunuchoktól masszázsban részesült, majd egy újabb csapat lány eltávolította testéről a nemkívánatos szőrszálakat, végül a testét illatos balzsammal kenték be, haját pedig szépséges fürtökbe fonták.

A teljes procedúra órákig eltartott, és gyakran előfordult, hogy a férfi unalmában inkább meggondolta magát, és inkább elállt az együttléttől. Azok a hölgyek, akik sohasem ismerhették meg a testi gyönyöröket a hárem urának oldalán, egész életükben szüzek maradtak, esetleg egymás vagy a nem teljesen megcsonkított eunuchok karijaiban kerestek vigaszt.

A háremek intézménye még a 20. század elején is élénken működött az iszlám világban, csak az Oszmán Birodalom 1923-ban bekövetkezett megszűnésével áldozott le a sok évszázados múltra visszatekintő, nem éppen egalitárius hagyománynak. Az újonnan kikiáltott Török Köztársaság törvényei betiltották a többnejűséget az országban, ezzel – szerencsére – gyorsan kiment a divatból a nők elzárása.