'56 első kézből - A történelmet felülről írják, de milyen volt megélni?

Mobiltelefonnal a zsebünkben természetes, hogy megörökítjük élményeinket. Bár ez a technológia nem állt az előző generációk rendelkezésére, a 20. században egyre nagyobb teret nyert az „oral history” műfaja. Miről mesélnek az 1956-os forradalomról egyes szám első személyben fennmaradt beszámolók?

Mobiltelefonnal a zsebünkben természetes, hogy megörökítjük élményeinket, a napunk eseményét pedig akár hangfájlba is diktálhatjuk. Bár régebbi korokban az átélt események rögzítése nem volt ilyen egyszerű, azért maradtak fent szubjektív beszámolók. Míg az önéletírás évszázadok óta népszerű műfaj volt bizonyos társadalmi rétegekben, addig a huszadik századi történelem, különösen a világháborúk, a holokauszt és a második világégést követő évtizedek más traumatikus történései tanulmányozásának elengedhetetlen feltételévé vált a szóbeli hagyomány, az elbeszélt történelem (oral history) forrásainak használata.

A megelőző korszakoktól eltérően a század második felében már rendelkezésre állt az egyre változó, finomodó technika az emlékezők hangjának és arcának rögzítésére is, így olyanok is megszólalhattak, akik az eseményeket nem „felülről”, például politikusként, hadvezérként, hanem „alulról”, sorozott honvédként, egyszerű járókelőként látták. A hangdokumentumok gyűjtése a technikai adottságok egyszerűsödésével terjedt el a néprajzi adatfelvételeknél, a polgárjogi mozgalmak, a holokauszt történetének kutatásában, hogy néhány évtized múlva, a kelet- és közép-európai társadalmi változásokkal, a kétpólusú világrend összeomlásával kapjon újabb lendületet.

Szerzőnkről

Tulipán Éva történész kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa

Kutatási területe Magyarország 1945 utáni történetének, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek és következményeinek erőszaktörténeti, kulturális emlékezeti és emlékezetpolitikai nézőpontú vizsgálata. Az Erőszaktörténeti Munkacsoport és az MTA Történeti Bizottsága II. világháború története albizottságának tagja.

A történelem hangja

A történelmet köztudottan minden korszakban a győztesek írták, kevés kivételtől eltekintve a mindenkori hatalom tudta írásba foglalni saját múltértelmezését. Az oral history műfaja ugyanakkor árnyalhatja a huszadik század közepétől keletkezett bizonyos írott források hiánya vagy egyoldalúsága folytán kialakult képet. A holokauszt áldozatai már tömegével mondhatták el, írhatták le saját tapasztalataikat, amelyekkel kapcsolatban teljesen hiányoztak az egykorú írott források. A vesztesek hangjának dokumentációja később más traumatikus történeti események feldolgozásához, megörökítéséhez is modellként szolgálhatott Európa keleti felétől Afrikáig.

Egy rádióriporter gyári munkásokkal készít interjút
Egy rádióriporter gyári munkásokkal készít interjútFotó: Fortepan/Rádió és Televízió Újság

Az egyre népszerűbbé váló, az interjúzásnál jóval szélesebb spektrumú társadalmi és kulturális emlékezet kutatása ennek hatására is válhatott a bölcsészet- és társadalomtudományok egyik legújszerűbb irányzatává. Olyannyira, hogy az első világháborús hadtörténelem egyik elismert brit kutatója, Jay Winter egyenesen saját generációja „kézjegyeként” aposztrofálta annak alkalmazását a történelmi megismerésben. Magyarországon a holokauszt mellett az 1956-os forradalom története volt az a terület, ahol legsikeresebben alkalmazták.

1956 több szólamban

Az oral history ugyanakkor külön műfaj, amelynek forrásként való alkalmazása körültekintést igényel. A pszichológiai emlékezetkutatásokból tudjuk, hogy (ellentétben azzal, amit gondolni szoktunk róla) az emlékezet nem változatlan, hanem átalakulásra hajlamos. Mindig az adott jelenben élő személy emlékezik, ezért az elbeszélt esemény következményeinek ismeretében az emlékezetben őrzött tartalmak is formálódnak, módosulhatnak. Mégis nagyon meggyőző lehet, amikor a szemtanúk hanglejtésében, arcában vagy a leírt sorok között felsejlik az elbeszélő személyisége, aki egész életútjával, sorsával áll a történet mögött. Az elbeszélt emlékek gyakran a leírtaknál jobban érzékeltetik az események hangulatát, ellentmondásait, esetlegességét is.

Rádióhallgatás egy óvóhelyen 1956-ban
Rádióhallgatás egy óvóhelyen 1956-ban

Az 1956-os forradalom történetében különösen fontosak az elbeszélt források, mivel az események sodrásában nem volt mindig idő lejegyezni a benyomásokat, az írott források nagy része pedig az „ellenforradalom” értékelést támasztja alá. A visszaemlékezések segítségével kicsit visszarepülünk az időben is, kicsit az akkori szereplők szemüvegén keresztül láthatjuk az eseményeket.

Hogyan élte meg a forradalom napjait egy 12 éves fiú, egy katona, egy festőnő például? Miről mesélnek, hogyan színezik ki a fekete-fehér fotókat ’56 elbeszélt emlékei?

Október 23. és az út odáig

A forradalom nem a semmiből pattant ki, voltak előzményei külföldön és belföldön is, elég, ha csak a lengyel eseményekre gondolunk. Az enyhülést megelőző, lemondó hangulatot egy egykori piliscsabai honvéd hadnagy visszaemlékezéséből érzékelhetjük, aki arról beszélt, milyen félelmetes volt a Rákosi-rendszer, mennyire hosszú út vezetett október 23-ig:

„Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi-körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek.”

Tüntetők vonulnak a Bem tér felé október 23-án
Tüntetők vonulnak a Bem tér felé október 23-ánFotó: Fortepan/Faragó György

A forradalom első napjának különleges hangulatát sokan próbálták megragadni, az eseményeket átélő Ottlik Géza azonban pont ennek lehetetlenségére hívta fel a figyelmet:

„56 október 23-ik napja […] a város kellős közepén [ért bennünket]. Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság.”

Szántó Piroska festő és grafikusművész, Ottlik családi barátja és Vas István költő feleségének szavai mégis sokat elárulnak az első napok euforikus hangulatáról:  

„– Hová mentek? – állít meg bennünket […] Tamási Áron, csudaszép fekete bohócarcán valami furcsa, komoly mosoly. – A Bem-szobornál már vége van! – Örül, Áron? – esek neki boldogan, bele a kitárt karjába, amin senki sem csodálkozik, mások is ölelkeznek. – Én örülök – mondja, most már komolyan. – Örülök. Kitépett közepű zászló lobog az autóbuszon is, ahol senki sem kéri a jegyet. Csak mosolygunk egymásra, s ahogy zötykölődve össze-összeütközünk, csak úgy zeng a busz. »Pardon, bocsánat!« »Kérem, ne haragudjon!« »Dehogy haragszom!« »Ugyan, kérem, tessék csak!« »Itt a másik lábam is, lépjen csak rá nyugodtan!« »Dehogyis, bocsánat!« »Tessék leülni, asszonyom, üljön le, bácsi!« »Nem nehéz ez a csomag?« »Tegye csak az ölembe!« »Kiskatona, kell egy cigi?« Valaki halkan fütyüli a Warszawiankát. Egy vidám pléhdoboz tömve megtáltosodott szardíniákkal.” – írta Szántó Piroska (egykori párttag, majd kegyvesztett, épphogy megtűrt grafikus) 1984-ben október 23-áról.

Október 25.

Október 25-én történt a forradalom egyik legvéresebb eseménye, a Kossuth téri vérengzés. A lövöldözést valószínűleg az államvédelem egységei kezdték, a Parlamentnél álló szovjet tankok pedig viszonozták a tüzet. A téren összegyűlt, addig békésen tüntető tömeg két tűz közé került, sokan megsebesültek, a lövöldözés következtében több mint nyolcvan ember veszítette életét.

A „véres csütörtök” áldozatainak emlékműve ez egykori golyónyomok helyén a Kossuth téren
A „véres csütörtök” áldozatainak emlékműve ez egykori golyónyomok helyén a Kossuth térenFotó: Wikimedia Commons

A festőnő és férje a lövések elől menekülők áradatában találta magát. Szaggatott szavai jól érzékeltetik az átélt élmények traumáját:

hirtelen, mintha láva ömlene, minden betorkolló utca zokogó, kiáltozó, rohanó emberek tömegét zúdítja a Bajcsy-Zsilinszky útra, magukkal is sodornának az ellenkező irányba, s jönnek, jönnek, torlódva, futva, sikoltozó, síró, jajgató nők és férfiak, egy ember orvosért kiáltozva sebesült lányt támogat, van, aki másodmagával hurcol egy vérző rongybabát, aki nem tud megállni a lábán, csak lóg a feje, valahogy csonttalanul. Egy-egy feltűnő alaknak csak a könnyes, zokogó arca vagy a jajgató szája ugrik ki a tömegből, de már új síró arc, új kiáltozó száj, rémült szem, és közben egyetlen gyalázkodó, káromkodó szó sem hallatszik, csak a vonító, egybeolvadó jaj, és hullámzó, fel-felcsapó zokogás, mögöttük a Parlament felől még elszórtan, ropogó sorozatok. Autók állnak meg és autóbuszok, kezek nyúlnak le a sebesültekért, sok, sok a sebesült, de a kapuk is nyitva vannak: – Ide hozzák be! Van orvos a házban! – És már rohan is ki egy vékony férfi, s a véres test fölé hajol. »Közénk lőttek!« »A Parlament előtt halottak fekszenek!« »Az ávósok!« »A tankok!« »Az ávósok!« Tájkép csata után.”

November 1. halottak napja

A forradalom és szabadságharc harcaiban viszonylag sokan, körülbelül 2500-an vesztették életüket. Közülük legtöbben, majdnem 2000-en Budapesten. Az áldozatokat nemritkán ideiglenes sírokban, köztereken temették el. November 1-jén ezeken a köztéri sírokon és a lakások ablakaiban is égő gyertyákkal emlékeztek az események áldozataira.

Ideiglenes sírok a Károlyi-kertben
Ideiglenes sírok a Károlyi-kertben

Szántó Piroska és Vas István a forradalom idején Pest belvárosában, az Egyetem tér mellett lakott. A köztéri sírok, a tereken felállított keresztek képe az 1984-es visszaemlékezésben is megjelenik: „sok a sír és egyre több. A tereken. A Károlyi-kertben. Mindenüvé temetnek, ahol nincs aszfalt. Nemzetiszínű zászlóval letakart halottak, aztán virággal borított hevenyészett sírok és sebtiben összeábdált keresztek, papírcédulákkal: Húszéves volt, tizenkilenc éves, hatvanéves volt, tizennyolc éves volt. Esténként gyertyák égnek a sírokon, s a templomok ajtaja nyitva, bemegy, aki akar, de gyászmisékre, rendes temetésre most nincs idő.”

November 4.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok újabb támadást indítottak a forradalom leverésére. Budapest és a főbb vidéki városok harckocsik zajára ébredtek. A laktanyákat, repülőtereket és kulcsfontosságú épületeket ekkorra már körülzárta a szovjet hadsereg, Maléter Pál honvédelmi miniszter pedig szovjet fogságban volt.

A már idézett festőnő, Szántó Piroska hajnalban nyugtalan álomból ébredt, majd „hajnal felé, valami egészen halk, de állandó moraj” ütötte meg a fülét, „nem lövöldözés, csak mintha messziről hangzana egy távoli vihar zenéje” – írta erről később.

Harckocsi Budapesten az Egyetem téren
Harckocsi Budapesten az Egyetem térenFotó: Fortepan/Nagy Gyula

„Még hét óra sincs, mikor Juhász Feri telefonál: – Halljátok a tankokat? – s már le is tette a kagylót. Látni még nem látunk semmit, az Egyetem utcán egy lélek se jár, nekiesünk a rádiónak. A rádió hallgat, de nyitva hagyjuk – már elfoglalták volna? Aztán egyszerre megszólal: »Ma hajnalban az orosz hadsereg megtámadta a városunkat. A világ minden nemzetéhez szólunk, segítsetek! Segítség! Segítség! Segítség!« Franciául, németül, angolul, olaszul ugyanaz a szöveg, s a végén Hilfe! Hilfe! Help! Help! Aiuto! Aiuto! Au secours! Au secours! Szünet, aztán újra. Szünet, aztán újra” – emlékezett a drámai rádióadásra.

Novemberi harcok és megmozdulások januárig

A következő napokban elkeseredett élet-halál küzdelem folyt a túlerőben lévő támadók ellen, a fegyveres ellenállás több helyen még egy hétig kitartott. A keményen védekező csepeli forradalmárok a civil lakosság ellen intézett, sok áldozatot követelő szovjet támadás hatására tették le a fegyvert. A Mecsekben még november közepén is voltak szórványos harcok. A kilátástalan fegyveres küzdelem helyét azonban átvette a passzív ellenállás, a néma tüntetés, a sztrájk. Egy kiskamasz fiú, aki a Blaha Lujza tér és Corvin köz között, a mai Rökk Szilád utcában lakott, november 7-én jegyezte fel, hogyan befolyásolták az ő életét a városban néha furcsa szünetekkel még mindig zajló harcok.

A romos József körút a forradalom után
A romos József körút a forradalom utánFotó: Fortepan/Nagy Gyula

„A mai nap lett volna a 12-ik születésnapom – írta Csics Gyula. – Ma nem lehetett megtartani a születésnapomat, mert ma is lövöldöztek, ha nem is annyira, de még távolról hallatszott lövés. Mivel az oroszok elmentek a Nemzetitől [a színház épülete még állt a Blaha Lujza térnél], a felkelők a Corvinból egy nagy labdát hoztak ki és azzal fociztak. Mikor jöttek újból az oroszok a futballozást abbahagyták, és Leitgéb bácsi elkérte tőlük [a labdát]. Ők oda is adták, és Leitgéb bácsi nekünk adta.” 

A 12 éves Csics Gyula és barátja, Jancsi azt is megörökítette, milyen sokáig kitartott a passzív ellenállás. Jancsiék osztályában még 1957. januárt 23-án is gyertyákkal emlékeztek a kamasz gyerekek a forradalom áldozataira, tanáraik hallgatólagos támogatása vagy ijedt tiltása ellenére. A december elején az ország több pontján a tüntetőkre leadott véres sortüzek ellenére a sztrájkok és tüntetések átnyúltak az 1957-es évre is. Az utolsó nagyobb tömegmegmozdulás is 1957 januárjában volt Csepelen, ahol a munkástanács vezetőinek elmozdítása miatt több ezren tüntettek. Itt, a csepeli gyár területén dördült el január 11-én a forradalom támogatóira leadott utolsó sortűz is.  

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.