A hónap dilemmája: Milyen lenne a világ vallás nélkül? Az ateista filozófus válasza

0402 cov

Lehetséges-e, és milyen lenne egy vallás nélküli világ? Cikksorozatunk júliusi témájával kapcsolatban ezúttal Ropolyi László fizikus, ateista filozófus fejti ki gondolatait.

Az emberek által fabrikált sok ezer különféle vallás lényegében ugyanarról szól: nehéz elképzelni, megérteni és elfogadni, hogy az életünket befolyásoló, sőt meghatározó tényezők sokasága fölött nincsen hatalmunk. Évezredek óta naponta tapasztaljuk, hogy azonosítatlan, és talán azonosíthatatlan tényezőknek kiszolgáltatottan, ismeretlen és váratlan hatásoknak alávetetten, az emberi törekvésekre érzéketlen, szándékainktól és akaratunktól független erők kényszere alatt telik életünk nagy része. Vágyaink nem teljesülnek, céljainkat elvétjük vagy elhibázzuk, s végül mindent elkerülhetetlenül el is veszítünk, az életet magát is, hiszen minden ember meghal. Az emberi élet véges.

Megszólalónkról 

Ropolyi László fizikus, ateista filozófus, az ELTE TTK egykori Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Tanszékének volt adjunktusa.

Ezek az emberi lét alapvető tapasztalatai. Mindenki részesül belőlük, mindenki szembesül velük. Valahogyan mindenkinek muszáj viszonyulnia ezekhez a tapasztalatokhoz: félelemmel és rettegéssel, kíváncsisággal, érdeklődéssel és rácsodálkozással, ösztönösen vagy tudatosan. Kedvezőtlen tapasztalatai ellenére, szembeszegülve a nálánál hatalmasabb erőkkel az ember él és élni akar. Életben maradásának feltétele a hatalom akarása: csakis az életfeltételei fölötti sikeres kontroll segíthet a túlélésben. E legelemibb emberi érdekhez minden adottságával és képességével kötődik, akarata, érzékei, érzelmei és értelme egyaránt ennek szolgálatában áll.

A változékony természeti (és a változtatott mesterséges) létfeltételek fölötti sikeres kontroll igénye az emberi adottságok és képességek sokféleségéből előtérbe állíthat, meghatározóvá tehet egyes emberi képességeket: egyes korokban főként az akaratra, máskor az érzékekre, az érzelmekre, az értelemre vagy ezek sajátos keverékére támaszkodhatunk életünk adott körülmények között való megtartása és megváltoztatása feladatában.

Senki sincs azonban magára hagyva ezzel a feladattal: az embert felnevelő közösségek kulturális gyakorlata és emlékezete segít az eligazodásban, sőt kötelezővé, a közösséghez való tartozás feltételévé teszi az alapvető tapasztalatok összességének ilyen vagy olyan értelmezését és kezelését, az érdekek és értékek jónak látott rendszere, egy adott emberi világértelmezés elfogadását.

A vallások képviselik e világértelmezések egyik (a mágiára és a mítoszokra alapozott) tipikus történeti formáját.

A mágikus gondolkodást uraló emberi akarat hatalommal ruház fel szavakat, mozdulatokat, tárgyakat, cselekvéseket, valóságos vagy képzelt lényeket, szférákat, együtt létező konstellációkat s egyebeket. Az emberi lehetőség e hatalmak azonosításában és a velük való együttműködés keresésében áll. Amennyiben ez sikeres, egy-egy adott közösség és választott világértelmezése specifikus és egyéni jelleget ölthet, a hatalom működése a közösségre jellemző emberi, sőt egyedi, személyes formát vehet fel. Mitikus, ember- és természetfeletti lények, szellemek, félistenek és istenek kezdik benépesíteni a sikeres hatalomgyakorlás nem e világi szféráit, és az ember immár az ő azonosításuktól és a velük való együttműködéstől remélheti az életét meghatározó körülmények fölötti hatalom gyakorlását.

A mítoszok sokasodása, kölcsönhatása és konfliktusa a mitikus világkép differenciálódásával járt: egyes hagyományokban fontosabbá váltak a transzcendens (nem e világi) befolyástól függetlenül érvényes megfigyelések, érzéki összefüggések, stabilizálódtak az ember által hatékonyan működtethető technikai ismeretek, azaz egyes konkrét szituációk biztonságosan kontrollálhatókká lettek. Mindez oda vezetett, hogy a mitikus világkép felbomlott, és kibontakozott a ma is fennálló kulturális szerkezet:

elvált és eltávolodott egymástól az, amit ma vallásnak, művészetnek és tudománynak tartunk.

A kultúra eme komponensei egyaránt képesek önállóan is világértelmezést nyújtani. A vallásos világfelfogás világunk tapasztalatait és értelmezésüket érzelmi alapon állítja elő (az érzelmek a valamivel vagy valakivel való feltétlen azonosulás eljárásait működtetik), a művészi világkép az érzékek működését hasznosítja, a tudományos világkép (más néven filozófia) az értelem használatára fókuszál és a kritikai gondolkodást veszi igénybe. Egy-egy történeti korban egyik vagy másik világértelmezés dominál, de természetesen egyik korszak kultúrája se tekinthet el a kultúra többi világkép-alakító törekvéseitől, így minden kor kultúrája valójában vallási, művészi és filozófiai világképelemek valamiféle együtt létező gyűjteménye, valamelyik értelmezési törekvés dominanciája mellett. Ugyanez a helyzet az egyes emberek személyes világfelfogásával is: akarati, érzéki, érzelmi és értelmi preferenciái nyomán alakul ki a rá jellemző sajátos, vagy éppenséggel sok-sok kortársával közös világnézete.

Röviden szólva: a mai vallásos világnézetek a feltétel nélküli érzelmi azonosulás (más szóval minden fenntartást és kritikát mellőző hit) megkövetelésével megszabadítják híveiket az emberi végességhez, magányossághoz, alávetettséghez, kiszolgáltatottsághoz, értelemnélküliséghez, végső soron a fentebb említett „hatalomnélküliséghez” fűződő szükségszerű bizonytalanságoktól, és deklarált dogmáik elfogadása révén hozzásegítik őket valaminő feltétlenül érvényesülő, nem e világi, örök értékekben való személyes részesülés átéléséhez. A vallásos ember nem „hatalomnélküli”, alávetetten ugyan, de együttműködik a feltétlen hatalommal, részesül az isteni kegyből, maga is mintegy isten képmására hajaz. Az életét meghatározó, szándékaitól és akaratától független ismeretlen tényezőket az isteni gondviselés megnyilvánulásaként azonosítja, vágyainak, céljainak sorsa, életének és halálának értelme Isten belátására és akaratára van bízva – így az ember élete maga is a mindent átható és minden fölött uralkodó isteni világrend része.

Persze minden időkben sokféle vallásos törekvés van jelen, sokféle vallással. Az egyes vallások esetenként részben eltérő hagyományokban, eltérő kulturális összefüggésekben bizakodnak, s a hatalomhoz való bensőséges viszonyuk átélésével verbális vagy valóságos háborúskodásokat folytatnak egymással is. Törekvéseik támogatására társalmi intézményeket (egyházakat) kreálnak és működtetnek. Közismert, hogy bizonyos történeti periódusokban az egyházi és világi (állami) hatalom – hasonló értékrendjük érvényesítése és egymás kölcsönös támogatása érdekében – összefonódhat. A mai vallásosság tipikus formája azonban az „inkonzisztens részlegesség”, amikor bizonyos kérdések vonatkozásában (például az élet végességéről) időnként elfogadnak és követnek emberek egyes (akár más vallási nézetekkel inkonzisztens) vallási téziseket, míg életük más szituációiban laikus életformákat követnek. 

Kiket kérdezünk? 

A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.

A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:

Az állam és az egyház határozott szétválasztására törő felvilágosodott politika törekvései, valamint az utóbbi évtizedekben megfigyelhető vallási és egyházi pluralizálódás, az ún. kisegyházaknak, „szektáknak” a szaporodása, továbbá az „inkonzisztens részlegesség” formájában gyakorolt vallásosság a vallásosságot fokozatosan az egyén saját világába transzformálja, és általános világnézeti összefüggésből a személyiség karakterisztikumai közé sorolja. Az persze világos, hogy a személyiség jellegzetességei kulturális eszmények elfogadásai nyomán formálódnak – ilyenformán vallásos világnézet nélkül nyilván nem lehet vallásos személyekről se beszélni.

Mindezek megfontolása után talán már feltehető a kérdés: lehetséges-e, és milyen lenne egy vallás nélküli világ?

A fentiek nyomán az a válaszunk, hogy igen, lehetséges. Jellemzéséhez talán figyelembe vehetnénk a következőket.

Egy vallás nélküli világban is jelen lehet a vallás mint meghaladott történeti képződmény, egy olyan tradíció, ami a múlt kútjába leszállva tanulmányozható és feltárható, de lényegét tekintve már nincsen jelen. Legfeljebb meghaladott, visszautasított (boldogtalan), illetve más kulturális képződményekbe beépült és általuk átértelmezett formában. Mondjuk úgy, ahogyan szerepjátékosok elevenítik fel történeteit, forgatókönyvként használják szent könyveit, támasztják fel időlegesen jellemző karaktereit.

Ezeknél persze fontosabb az a lehetőség, amely a vallásosság alapjait, a vallásosság iránti igény értelmét szünteti meg, és okafogyottá teszi a vallásos szemléletmódot. Egy ilyen lehetőségnek két – összefonódó – feltételét azonosíthatjuk.

Mindenekelőtt arról van szó, hogy noha az ember egész világ fölötti kontrollja nem érhető el, de a technikai civilizáció kibontakozása nyomán világunk egésze maradéktalanul uralható szituációk sokaságára bontható. (Technikának a valamilyen szituáció fölötti sikeres emberi kontrollt nevezzük, amelynek nyomán az ember szándékai szerinti mesterséges létezők keletkeznek.) Ilyenformán kiterjedt – és rendszeresen újragondolt, újratervezett és tetszés szerinti mértékben ismételt – technikai tevékenységgel (beleértve a mesterséges intelligenciák technikai alkalmazásait is) az életünket meghatározó körülmények fölötti hatalmunk gyakorlatilag kiteljesíthető. Mesterséges világunkban életünk szándékainknak és törekvéseinknek megfelelően folyhat, az ismeretlen és váratlan hatásokat lényegében és tendenciájukat tekintve kizárhatjuk. Vágyainkat és céljainkat lényegében realizálhatjuk, életünk saját tevékenységünk révén kontrollálható és birtokolható, csak kiszolgáltatottságunkat veszítjük el, a technikai támogatással működtetett mesterséges élet gyakorlatilag örök. Ilyenformán nem vagyunk rászorulva tőlünk független hatalmak jóindulatának megnyerésére: a vallásosság értelmetlenné válik. Ilyen tendenciák már természetesen megjelentek a kultúra történetében: az újkor és a felvilágosodás sok gondolkodója felismerte és leírta őket:

A különbség talán annyi, hogy a technikai lehetőségek világunk minden komponense esetében immár ténylegesen létrejöttek, és az utópia realizálódott.

Mindezeknél jelentősebbnek tűnnek azonban a következők. A szituációk feletti kontroll mindig véges, azaz a technikák egy ideig sikeresek csak, idővel felmondják a szolgálatot, elromlanak és folyamatos gondozást követelnek. Ha a technika véges, a technikai ember élete is véges. Ráadásul tudjuk azt is, hogy a technikák általában nem képesek az emberi célok pontos megvalósítására – csak többé-kevéssé közelítenek hozzájuk. Kérdéses az is, hogy az uralható szituációk sokaságára bontott világ maradéktalanul megfeleltethető-e az ember világának, vagy a szituációkra bontással valami veszendőbe megy? Mindezek a nehézségek életre hívnak egy – a korábbiakhoz hasonlatos, de immár a technikai civilizáció körülményei között érvényesülő – bizonytalanságot. Vajon valóságos uralomról, vagy csak annak a látszatáról van szó? Vajon valóban az emberi célokat valósítják-e meg a technikák, nem kerekednek-e az ember fölé, és szabadságának kiteljesítése helyett nem kényszerítik-e rabságba? Számos technikafilozófus véleménye szerint a technika folyamatos alkalmazásának kényszerével az ember éppenséggel a technika kiszolgáltatottja és rabja lesz. Mindebből az következne, hogy a technikai civilizáció körülményei között is szükségszerűen megteremtődik a végesség, az emberi világ összetettsége, a létviszonyok kiszolgáltatottsága és kiszámíthatatlansága következtében a vallásosság igénye. És valóban megfigyelhetünk efféle kulturális tendenciákat, amelyek időnként egészen odáig elmennek, hogy vallási jelenségként értelmezik magát a technikát is.

Egy ilyen tendencia kibontakozása azonban egyáltalán nem szükségszerű. Az értelmet igénybe vevő kritikai gondolkodásra alapozott tudományos világfelfogás észlelheti a szituációk fölötti emberi kontroll végességét, azt, hogy ki vagyunk szolgáltatva saját tudatlanságunknak, hogy aktuálisan ismeretlen körülmények és hatások lerontják szándékaink és törekvéseink megvalósulásának sikerességét, de azt is, hogy emiatt nem szükséges természetfeletti hatalmak jóindulatát keresnünk. Elegendő az ember tudására hagyatkozni. A technika és a tudomány emberi, e világi történetére vonatkozó számtalan tapasztalat világossá teheti számunkra, hogy kudarcos gyakorlataink nem egyszer s mindenkorra azok, sőt éppenséggel szándékolt vagy véletlen módokon gyakorlatilag mindig sikeressé változtathatók. Az ember által kitűzött céloktól való eltérések nem csupán hatalmi frusztrációnak, hanem új, váratlan hatalmi lehetőségnek is a hordozói. Egyszóval a kritikai gondolkodás kibontakozásának történeti folyamatára való hagyatkozás okafogyottá teszi a vallási igények fellépését. Egy ilyen módon felépített filozófiai világszemléletben nincsen helye vallásos álláspontoknak.

Talán már ebből is látható, hogy a vallás nélküli világban is az ember egésze, minden adottságával és képességével van jelen. Nem arról van szó, hogy ne volnának jelen – sőt fontos módon jelen – az akarat, az érzékek, az érzelmek, s hogy az értelem kizárólagosan uralná a világértelmezést. A kérdés az, hogy milyen emberi egészről, milyen emberi természetről beszélünk, hogy milyen módon szerveződik az ember világa. Vegyük észre, hogy nem csupán a vallásos világértelmezés és emberfelfogás veszi figyelembe az ember érzelmi orientációit és hiteit, hanem minden más értelmezés is, ha elég összetett. A tudományos világ- és emberkép képviselői is hisznek, érzelmileg azonosulnak dolgokkal, de természetesen másként és mással, mint a vallásos nézetek hívei: kételkedésre alapozva és saját, kritikai gondolkodásuk erejében hisznek. Könnyű látni, hogy

a vallás nélküli világ emberei a kritikai gondolkodás folyamatosságában hisznek, e folyamat végtelenségének lehetőségében, s nem valamiféle eleve adott, örök érvényű igazságokban.

A vallástalan ember számára világa sikertelennek bizonyuló technikai konstrukciója nem külső hatalmakhoz való menekülést, hanem saját tudására vonatkozó kihívást von maga után. Környezetére való reflexiója mellett önreflexiója is fejlett. A vallástalan ember mesterséges lény, saját természetének és saját sorsának alkotója.

Egy vallástalan világban az ember halála, életének és képességeinek végessége tudásának és saját tevékenységének tárgya nem veszteség, hanem valami, amit mindaddig birtokol, amíg él.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.