„Nem tehetek semmit, ha a festményeim nem kelnek el. Eljön az a nap, amikor az emberek látni fogják, hogy többet érnek, mint a rajtuk lévő festék...” – írta Van Gogh kétségbeesetten, és volt is rá oka. Az 1853-as születésű holland művészt hiába tartjuk a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjának, életében szinte senkit sem érdekelt. Ha testvére, Theo és annak felesége nem segítik, valószínűleg éhen halt volna, és a neve is feledésbe merül. Amit ma tudunk a művészről, azt nagyrészt a testvérével folytatott levelezéséből tudjuk. Nem sokon múlt, hogy Van Gogh elfelejtett festőként végezze.
Nem tudott megélni a művészetéből
Van Gogh 1880-tól másnak sem élt, csak a festésnek. Festett éjszaka, gyertyákkal a kalapján, nappal, a sugárzó fényben, alkotott tájképeket, csendéleteket, önarcképeket és még sorolhatnánk. Mégis csak egyetlenegyet tudott eladni közülük: a Vörös szőlőskertek Arles-ban című képét Anna Boch belga művész és műgyűjtő vette meg 1890 elején 400 belga frankért (majd adta tovább 16 év múlva ennek a huszonötszöröséért, tízezer frankért).
A művein ábrázolt szenvedésre és magányra senki sem volt vevő, az impresszionisták egyszerűen kinevették, családja pedig – Theo kivételével – volt, hogy szemétként kezelte a képeit. Keretezés és mindenféle védelem nélkül hagyták őket ott hányódni, ahol épp voltak, sőt egy költözés alkalmával többet ki is dobtak közülük. Hogy spóroljon a vászonnal, Van Gogh néhány képére – jellemzően önarcképekre – másik képet festett. Betegsége is megkeserítette az életét. Hogy ez pontosan mi lehetett, arról máig vitatkoznak: a túl sok abszint okozta mérgezés, elmebaj, anyagcsere-betegség, mániás depresszió, epilepszia, skizofrénia vagy szifilisz? Akárhogy is, Van Gogh-ot elidegenítette az emberektől. Jeanne Calment így írta le Van Gogh-ot 1888-ban: „Koszos volt, rosszul öltözött és kellemetlen, ronda, hálátlan, udvariatlan és beteges – de elnéztem neki, mert mindenki bolondnak nevezte.”
Egyedül Theo, az öccse maradt mellette, és hitt benne rendületlenül. Vincent az ő anyagi támogatásának köszönhetően tudott enni, lakni valahol, és festékekre, vásznakra, utazásokra költeni. Theo ezenfelül próbálta bátyját bevezetni a művésztársaságba, kiállítást szervezett neki, de nem járt sikerrel. Párizsban együtt is laktak, és olyan művészek fordultak meg náluk, mint Henri de Toulouse-Lautrec, Camille Pissarro vagy Paul Gauguin. Theo mégis csak egyvalakit tudott bevonni bátyja támogatásába: feleségét, Johanna Gezina van Gogh-Bongert, akivel 1889-ben házasodtak össze. Rá egy évre megszületett a kisfiuk, akit az apa testvéréről neveztek el Vincent Willemnek.
A két testvér halála
Johanna életében ekkor nagyon nehéz időszak kezdődött. Vincent 1888-tól iszonyú idegfeszültségben élt és alkotott, oldalán Gauguinnel. Őrülete ekkor már szinte teljesen elhatalmasodott rajta, olyannyira, hogy egy heves vitát követően borotvával rátámadt művésztársára, majd miután az elmenekült, levágta a saját fülét (más források szerint a vita hevében véletlenül történt az eset). Vérző fejjel szépen megmosta a fület, és egy bordélyházban átadta egy Rachel nevű prostituáltnak megőrzésre. Ezt követően olyan megszállottan viselkedett, hogy az egész szomszédság, több mint nyolcvan ember kérvényezte elmegyógyintézeti ápolását.
A festő végül maga vonult be a Saint-Rémy-de-Provence-ban található Szent Pál apátság kórházba. Itt is tovább festett, de állapota nem sokat javult. Miután kiengedték, továbbra is komoly rohamok törtek rá, amelyek hetekre ágyhoz kötötték. A látása is romlani kezdett: halála napján is járt szemorvosnál, ahol valószínűleg semmi jóval nem biztatták. A festő még aznap, 1890. július 29-én önkezével vetett véget életének.
Theót érthető módon nagyon megrázta az eset, annál is inkább, mert attól rettegett, az őrület valamiféle családi vonás náluk. Nem volt sok ideje arra, hogy kiderítse, félelme megalapozott-e, mert mindössze fél évvel bátyja halála után, szifiliszben maga is elhunyt.
Erős nő egy zseni hagyatékával
Johanna ott maradt özvegyen egyéves kisfiával, és rászakadt Van Gogh (ekkor még értéktelen) egész életműve. Nem haragudott egyik testvérre sem, sőt elhatározta, hogy beteljesíti Theo munkáját: sikeressé teszi Vincent képeit. A festmények és rajzok amúgy is ott lógtak a lakás szinte minden falán, hiszen addig csak egy bolondos nagybácsi mázolmányaiként tekintettek rájuk. A 28 éves Johanna nem dobta ki őket, ahogy azt többen javasolták neki, hanem felvette a kapcsolatot művészeti körökkel, festőkkel, műkritikusokkal, kulturális szalonokkal.
Fiával ekkor már Hollandiában élt, ahol megélhetését biztosítandó panziót vezetett. Szabadidejében Van Gogh műveivel házalt: olyanoknak ajándékozta őket, akikről tudta, hogy másoknak is megmutatják, sőt arra kérte a barátokat, hogy ha már nem akarják megtartani a képeket, adják oda múzeumoknak. Később újraházasodott: Johan Henri Gustaaf Cohen Gosschalk festő lett a férje, és az ő segítségével népszerűsítette tovább Van Gogh műveit. Több mint húsz kiállítást szerveztek saját költségükön. Jo nagyon ügyesen, tudatos stratégiával építette a Van Gogh-brandet, óvatosan adagolta a festményeket, kritikákat és cikkeket jelentetett meg a kiállításokról.
Így lett Van Gogh elismert művész
Jo egyik legfontosabb eredményeként tartják számon, hogy Van Gogh képei bekerültek az 1912-ben Kölnben megrendezett Nyugat-németországi Művészetbarátok és Művészek Független Szövetsége Nemzetközi Művészeti Kiállításának anyagába. Ez azonban nem a végcél volt, csupán a kezdet. Jo addig járt galériák és műértők nyakára, amíg részesedésért ugyan, de el nem tudták adni Van Gogh képeit. Többek között így került Budapestre, Kohner Adolf gyűjteményébe az Olajfaliget című Van Gogh-festmény, öt másik pedig Nemes Marcell gyűjteményébe. Ekkor Van Gogh még kifejezetten olcsó volt. Octave Mirbeau francia író 300 frankért (mai árfolyamon megközelítőleg 1500 dollárért) vette meg Jótól az Íriszek című festményt, amelyet 1987-ben a Sotheby’s New York-i árverésén 53,9 millió dollárért adtak el.
Haláláig küzdött Van Gogh-ért
Johanna a rajzok és festmények értékesítésén túl azt szerette volna, ha a nagyközönség nemcsak csodálja az el nem ismert, magányos művész műveit, de érti is őket. Ezért kiválasztott 650 levelet Theo és Vincent hagyatékából, könyvbe rendezte, és a művész önéletrajzával megtoldva kiadatta őket. Hatalmas lépés volt ez Van Gogh megismerése felé. A könyv nemcsak Hollandiában, de utána Németországban és Nagy-Britanniában is megjelent – ez utóbbihoz a korábban angoltanárként dolgozó Jo készítette a fordítást is. Egészen 1925-ös haláláig Van Gogh-ért dolgozott, sőt utána a fia, Vincent vette át a stafétabotot.
Két fontos lépést tett: 1960-ban létrehozta a Vincent Van Gogh Alapítványt, 1962-ben pedig a holland államnak ajándékozta az alapítványban lévő hatszáz művet és hétszáz levelet. Ebből a gyűjteményből nőtte ki magát a milliókat vonzó amszterdami Van Gogh Múzeum 1973-ban. A festő képei ma vagyonokért cserélnek gazdát, Dr. Gachet portréja több mint nyolcvanmillió dollárért kelt el, az 1882-ben festett Fishing Net Menders in the Dunes pedig hétmillió euróért. Még jó, hogy ezeket valamiért nem dobták ki még a festő életében, vagy használták vakkeretként. Hála Jo és Vincent erőfeszítéseinek, Van Gogh neve végre odakerült, ahová életében senki sem akarta beengedni. Camille Pissarro szavaival élve: „Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz.”
„Csak a halott művész jó művész”
Dr. Gerevich József pszichiáter szerint, aki Teremtő vágyak című könyvében külön foglalkozik Van Gogh életével, Johanna munkája mellett a sikerhez a művész zsenialitása is kellett.
„Van Gogh nem azért lett modern elismert művész, mert Theo felesége menedzselte őt. Ez semmit nem von le Johanna érdemeiből, ő tényleg sokat tett. De egy művész elismertsége sokkal összetettebb folyamaton alapul. Kortársai különcnek (később egyenesen bolondnak) tartották, ahogy a posztimpresszionizmus másik két nagy alakját, Cézanne-t és Gauguint is. De abban a korban az őrült/különc minősítés mélyen kapcsolódott a romantika művészfelfogásához, amelyben ez bőven benne volt.
Van Gogh legvalószínűbb diagnózisai: bipoláris betegség, abszintfüggőség (alkoholizmus), amihez talán epilepsziás rosszullétek is kapcsolódhattak. Azt nem tudni, hogy az esetleges epilepszia primer volt vagy az abszintfüggőségből eredt. Ami a képei eladhatatlanságát illeti: a kor más nagy festői (Millet, Gauguin, Cézanne) sem igen tudtak képeket eladni életükben. Van Gogh tudta ezt, kedvence, Millet képeinek sorsát például pontosan követte. Millet halála után a képeinek árai gyorsan emelkedtek, amit Van Gogh azzal nyugtázott, hogy »csak a halott művész jó művész«. Egyes felfogások szerint öngyilkosságába belejátszott az a megfontolás is, hogy ha megöli magát, a képeinek felmegy az ára, és Theót és családját is gazdaggá teszi.
Van Gogh nem azért volt zseniális festő, mert voltak pszichotikus állapotai (a pszichózis tetőpontján ő sem tudott alkotni, mint mások); az viszont kétségtelen, hogy premorbid személyisége, amelyből a betegsége is kinőtt, olyan eredeti látásmóddal gazdagította, amely erősen hozzájárult a Van Gogh-i stílus kialakulásához.”
