Ők ugyanis mindannyian Lakatos István fékezhetetlen képzeletéből pattantak elő, hogy aztán egy olyan fantasztikus világ lakói legyenek, ahol vidáman megfér egymás mellett a híd alatt lakó troll, a gőzmeghajtású űrhajó és a kert végében parkoló Polski Fiat. És ahol teljesen természetes, hogy amíg a szerzőről mintázott, mókás szakállú főhős egy tipikus panellakás konyhájában főzi a kotyogós kávét, keresztültrappol a nagyszobán egy Tyrannosaurus rex!
Jómagam már majdnem egy évtizede vagyok fanatikus rajongója ennek a különös, egyszerre nagyon vidám és megkapóan szomorú Lakatos-univerzumnak. Jövőre lesz 10 éve, hogy összebarátkoztam Istvánnal – ekkor ázott be csőtörés miatt a Bakáts téri Légó Galéria, és költözött át a Fejnélküli mesék című kiállítása az Eduárd Képregénybolt pincegalériájába. Én pedig ekkor csináltam meg egy nagykazettás diktafonnal életem első interjúját, és neveztem el Istvánt a magyar Tim Burtonnek, amit idővel átvett szinte a teljes magyar sajtó.
Manapság viszont igencsak megmosolyogtató ezzel a böszme eposzi jelzővel beskatulyázni az Alfabéta- és IBBY-díjas szerzőt. Főleg hogy míg az óceán túlpartján élő, borzas hajú rendező az utóbbi években már csak árnyéka önmagának, a mi mesegyárosunk egyre jobban rátalál a saját hangjára. Sőt, folyamatosan ontja az összehasonlítások nélkül, önmagukban is remek történeteket Dobozváros, Óraverzum vagy épp Emma és Tesla címmel.
Évek óta nagy szívfájdalmam azonban, hogy István mostanra már inkább regényíró, mintsem képregényrajzoló, pedig valahol mégiscsak ez az utóbbi az ő igazi terepe. Míves albumként megjelent képregényt utoljára 2010-ben láthattunk tőle: ez volt a kultikus Lencsilány, aminek azóta is mindenki várja a folytatását. Hát most itt van, még ha csak pár oldalon is. Együtt azokkal a bűbájos vagy épp ijesztő, de ízig-vérig Lakatos-figurákkal, akiknek a meséit korábban itt-ott már elolvashattuk (a Műútban, a Pinkhellben vagy az Előszezon blogon), de sosem adatott meg nekik a képregénygyűjtők szívének legkedvesebb formátum, a színes, keményborítós album.
Amikor életre hívtam a Kaméleon Komix kiadót, az volt a nem titkolt szándékom, hogy olyan magyar környezetben játszódó, retró tárgyakkal telezsúfolt, szörnyes-dínós-posztapokaliptikus képregényeket jelentessek meg, amilyeneket nagyon szeretnék olvasni, de nem ad ki idehaza senki.
Lakatos István kezdettől fogva támogatta ezt az ötletemet. Olyannyira, hogy a Világvégi mesékbe odaadta kétoldalnyi zseniális agymenését a zombivadász nyuszikáról – ami, ha minden jól megy, folytatódni fog egy külön albumban, náci törpe nindzsákkal és egy harci robotban ülő, vombattá operált Hitlerrel!
De nemcsak ez a jövőbeli képregénytervünk van ám, hiszen közös munkahelyünkön, a Port.hunál évekre elegendő ötletet dobáltunk már össze nagy röhögések közepette a konyhában. Ennek első felvonása volt a Port magazinban elindult B.E.S.T.I.A., vagyis a Budapesti Emberirtó Szakszolgálat Titkos Irodája az Alagsorban, ami egyfajta kifordított Szellemirtókként mutatná be Budapest mágikus oldalát. Ezek a képsorok most a Mesék az ágy alól albumba is bekerültek, István régi történetei mellé, jelezve, hogy a szörnyekkel bandázó Zsófi kalandjaiból idővel akár egy újabb kötet is kerekedhet.
No de mennyire van ilyesmire igény manapság, amikor minden héten megjelenik itthon egy újabb képregény, és lassan olyan bőség árasztja el a műfaj szerelmeseit, mint a Kandi Lapok fénykora idején? A megoldás a Te kezedben van, kedves Olvasó! Szó szerint – és még csak ceruza, radír, két dobókocka meg szerencse sem kell hozzá. Csak a magyar képregények szeretete és támogatása.
Tarts velünk, fedezzük fel együtt a Lakatos-univerzum minden szegletét!
