Amikor kritikát írok, általában az a fajta újságíró vagyok, aki próbál mindenben, a legrosszabban is találni valami jót. Ha filmről írok, arra törekszem, hogy elmondhassam az olvasóknak: ha beülsz erre és erre a mozira, legalább ennyit valószínűleg élvezni fogsz benne. A Szövetségeseknek viszont az a nagy baja, hogy egy olyan ritka időszakban került vászonra, amilyen már rég nem volt: nagyszerű, sőt mi több, lenyűgöző alkotások láthatók plázákban és artmozikban egyaránt, kicsiknek és nagyoknak, könnyedebbek és katartikusak mindenféle műfajban, és őszintén mondom, egyszerűen nem találok okot arra, miért ezt a filmet válassza valaki mondjuk az Éjszakai ragadozók helyett. Pedig a Szövetségesek amúgy nem is egy kimondottan rossz film. Bár az lenne! Akkor legalább lenne valamilyen.
Ha nincs túl sok ideje vagy kedve elolvasni ezt a cikket, itt az elején elmondom, milyen a Szövetségesek. Emlékszik Baz LuhrmannAusztrália című opuszára? Nos, ez ugyanolyan, csak épp második világháborúsban. Van egy nagy névnek számító, bár ingadozó teljesítményű rendező, egy évek óta dédelgetett nagyszabású film, aminek fő sarokköve és mozgatórugója a nosztalgia (elborítanak a képzavarok, biztos a film rám gyakorolt hatása miatt), meg két, egyébként tényleg tehetséges színész, akik más filmekben nyújtott alakításuk halvány visszhangját viszik vászonra, és a kémiának vagy bármiféle szikrának a nyoma sem fedezhető fel közöttük. Tedd be mindezt egy CGI-vel a lehető legszebbre (és ezáltal fájóan hamisra) festett művilágba, és máris kaptál egy nagyszabású, és legalább ennyire felejthető filmet, amiről évek múlva, amikor valamelyik kereskedelmi csatorna vasárnap délutáni sávjába beteszik majd, minden lelkifurdalás nélkül elkapcsolunk a TV Paprikára megnézni, hogyan készíti Laci bácsi a töltött csirkecombot. (Kirántva.)
A Szövetségesekben egyébként az a legszívfájdítóbb, hogy messziről ordít róla, mennyire szeretett volna Zemeckis egy új Casablancát készíteni. Remélem, nem gondolja azt, hogy sikerült. Az erőfeszítései ugyanis kimerültek annyiban, hogy olyan pofátlanul és szánalmasan lohol a Casablanca nyomdokain, hogy konkrétan belesajdult a szívem, látva az erőlködését. És az a helyzet, hogy ki tudja, talán Brad Pitt-tel és Marion Cotillarddal, akik mindketten generációjuk legtehetségesebb színészei és kb a legszebb emberek közé tartoznak a Földön, talán el is lehetett volna készíteni. Talán. Ha nem ragaszkodik valaki ennyire az eredetihez.
A történet szerint a kanadai titkosügynököt, Max Vatant-t (jó név egy jóképű titkosügynöknek) a kanadai titkosügynököt ejtőernyővel ledobják a marokkói sivatagban. Találkoznia kell Marianne Beauséjour nevű kapcsolattartójával, aki nahát, egy gyönyörű nő, és bár látszólag a németeknek dolgozik, valójában a francia ellenállás tagja. Fedőtörténetük szerint ők egy házaspár, feladatuk pedig a német nagykövet meggyilkolása. A tettetett szerelmet természetesen nagyon gyorsan igazi érzelmek váltják fel, és miután elhagyják Casablancát és visszatérnek Londonba, összeházasodnak. (Zemeckis itt kicsit megpróbálja újragondolni a műfajt: milyen amikor a happy end után még a szerelmesek után nézünk, amikor a romantikus film kliséi után kiderül, mi van a színpad szélén, a színes papírmasé díszleteken túl. És ez amúgy tényleg jó ötlet is lenne, ha nem hasonló, vagy még harsányabb díszleteket mutatna büszkén. Egy légitámadás közben született csecsemő? Ne már.)
Miután tehát gyönyörű hőseink a gyönyörű Londonba értek, hamarosan jön az a meglepő fordulat, amit egyébként a trailer egészen otromba módon már előre elspoilerez: hogy Marianne esetleg kétfelé játszik, és nem is akkora hős, mint amekkorának a férje hitte. Elszánt nyomozás indul, aminek a vége természetesen nem úgy sül el, mint ahogy számítani lehet rá. Kivéve a nézőt – ő persze számít valami csavarra, mert már látta ezt a filmet – részleteiben legalábbis – úgy kábé kismilliókétszázezerszer.
Amúgy maga a sztori lehetne még egész érdekes is, ha nem lenne olyan rettenetesen kiszámítható. A film második fele valamiféle nagy hitchcocki thriller akar lenni, és ebben csak egyvalami akadályozza meg: hogy sajnos nem az. Ráadásul ezt az egész alapszitut más felállásban ugyan, de valóban megcsinálta a nagy mester a Gyanakvó szerelem című filmjében fél évszázaddal ezelőtt: az egy egyszerű, puritán, remek film, szinte elfeledve a nagy életműben.Jól példázza viszont, mi az, ami nem szükséges egy jó filmhez: csicsa és erőlködés.
Zemeckisnél sajna mindez épp ellenkezőleg működik: minden nagyszabású elem, amit azért használna, hogy a hatást erősítse, csak gyengíti. Úgy érzi a néző, hogy a film innen-onnan összeollózott és lopkodott klisékből és jelenetekből áll, hogy nincs olyan beállítás, szín, vagy egyenruha, amit ne látott volna máshol a Casablancában, az Angol betegben, a Gyanakvó szerelemben, etc., és így a főhajtásból hazugság, a hommage-ból sima lopás válik. És még ebből az eleve elbaltázott alaphelyzetből is képes kivenni Pitt rettenetesen fád játéka.
Én esküszöm nem tudom mi történt ezzel az emberrel, azon kívül persze, hogy épp akkor szakítottak a feleségével, és inkább vele járt volna családterapeutához. És persze megvoltak azok a pletykák is, hogy esetleg épp emiatt a film miatt szakítottak… pedig csak meg kellett volna mutatni Jolie-nak a közös jeleneteiket, azonnal megnyugodott volna. Cotillard sokat beletesz a játékba, és amit ki lehet hozni a szerepből, megteszi: okos, erős, kegyetlen, szívós, mégis törékeny; vad csábító, de alakjában felsejlenek a régmúlt tragédiái, hogy miért ragaszkodik foggal-körömmel a kettejük által felépített, majdhogynem normálisnak nevezhető boldog élethez és családhoz. Olyan színésznő, aki igenis mérhető a régi idők hollywoodi bálványaihoz még ebben a filmben is. De Pitt, aki jobbára csak arra van, hogy egyik jól szabott és férfias kosztümöt lecseréljék rajta egy másikra, miközben ő a döbbenetesen megöregedett vagy talán elfáradt (?), totál kifejezéstelen arcával mered valamerre a vásznon... hát hogy is mondjam, több mint kiábrándító.
Nézzenek jó filmeket, nézzék meg ezt a két színészt, nézzenek kémdrámákat, nézzenek thrillert, nézzenek nácis filmet, sőt, az isten szerelmére, nézzék meg akár a Casablancát ezredjére, megéri: csak ne együtt mindezt, ne ebben a filmben. Nem mert rossz, hanem mert egyszerűen csak fölösleges.
