Július közepén rázta meg a hazai irodalmi- és kulturális életet, hogy elhunyt Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom egyik, ha nem legfontosabb szerzője, nemzetközileg is magasan jegyzett író. Az 1970-es években jelentkező prózafordulat, avagy a „Péterek nemzedéke” (Esterházy, Nádas, Lengyel) nemcsak elhozta a posztmodern irodalmat Magyarországra, megújítva ezzel nemcsak az irodalmi, hanem a köznapi nyelvhasználatot is, de ráadásul intellektuális oázist jelentettek az állampárt ócska hétköznapjaiban is. Hiába volt közismert súlyos betegsége, ahogyan ezt utolsó könyvében, a felkavaróan gyönyörű Hasnyálmirigynaplóban is szöveggé teszi, halála mégis olyan hiány, amelyet a gyász friss fájdalmában egyelőre – ahogyan az esemény címe is sugallja – legfeljebb felmérni lehet, vagy még azt se.
A szív segédigéi
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Magvető Kiadó közös szervezésében megvalósuló, A hiány felmérése című emlékülésen elsősorban nem tudósok tartottak konferencia-előadásokat, hanem – olykor tudósi minőségüket is félretéve – barátok, kollégák és pályatársak emlékeztek megható és személyes, intellektuális és textuális, társadalmi és privát előadásokban. Nemcsak nyár közepéhez mérten, hanem valóban sokan voltak a Bölcsészkar Múzeum körúti campusán található Gólyavár nagyelőadójában.
A szervező intézmények nevében Hermann Veronika (ELTE) és Szegő János (Magvető) nyitották meg és konferálták fel az eseményt, azt is jelezve, hogy tudják, milyen nehéz dologra vállalkoztak. Az emlékülés azonnal emlékezéssel kezdődött, fekete július ez a irodalom számára. Múlt héten ugyanis elhunyt a magyar irodalomtudomány egyik legkiemelkedőbb alakja, a páratlan tudású és műveltségű Szegedy-Maszák Mihály, akinek öröksége egyelőre éppen olyan felmérhetetlen, mint barátjáé, Esterházy Péteré. Néma főhajtással tisztelegtek előtte.
Nehéz, terhelt, de mégis méltóságteljes volt a hangulat. A program szerint a felkért előadók különféle szempontok szerint, egyfajta Esterházy-enciklopédiát felvillantva emlékeztek az íróra, felidéződtek legfontosabb motívumai, témái, kedves időtöltései: a nyelv, az apa, a foci és a festészet mellett a zene, a matematika, a hit, a család, és a film is.
Bevezetés a szépirodalomba
A nyelv, amelyben mindenkinél jobban hitt, létrehozta saját formáit, és létrehozza az emlékezés és számvetés sajátos alakzatait is – olvasható a szervezők által kiadott sajtóközleményben, és ez a megfogalmazás, a műfaj felmérhetetlensége valóban illett az elmondott beszédekre. Borhy László dékán levelében, szép gesztussal, Szegedy-Maszák Mihály szavaival emlékezett Esterházyra, az egykori ELTÉ-s diákra: „Nem biztos, hogy ő a legnagyobb magyar író, de én azt hiszem, hogy igen.”
Bazsányi Sándor irodalomkritikus, esztéta Esterházy írói, közéleti és olvasói szerepeiről beszélt. Előadásának egyik legérdekesebb részében azt mondta, hogy Esterházynak halála után is lettek új olvasói, akik oly mértékben hiányolják közéleti, társadalmi jelenlétét, hogy a hiányt immáron könyveivel próbálják meg betölteni. Kovács András Bálint, az ELTE Filmtudomány Tanszékének vezetője hatásában Jancsó Miklóshoz mérte Esterházy munkásságát, hiszen mind a ketten új nyelvet, új elbeszélésmódokat teremtettek, miközben mindkettőjüknél megjelent – Jancsó esetében 1989 utáni munkáiban – az „őszinte szerepjátszás”. Több mint harminc éve Esterházy szavaival, Esterházy nyelvén beszélünk, az ő nagyvonalúsága és habitusa nélkül azonban igen nehéz (lesz) megtalálni ezt a nyelvet – mondta a filmtörténész. Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója A botfülű című előadásban beszélt a korántsem botfülű Esterházy és a zene viszonyáról. Haydn, John Cage és Bach mellett szóba került még a szintén nemrégiben elhunyt Somló Tamás is, aki – szinte borzongató módon – jelenik meg a Harmonia Caelestis Kovács által is idézett soraiban: „Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.”
Körmendy Zsuzsanna újságíró Esterházy több művének – többek között a Harmonia Caelestis – szerkesztőjeként felidézte az író munkamódszereit, de beszélt az 1990-es években írt Falra hányt borsó című publicisztikai sorozatról is, és általában Esterházy közéleti írásainak frissességéről, szelleméről, mélységéről is. Szintén a közéleti Esterházyról beszélt a következő szekció záróelőadásában Radnóti Sándor filozófus, az ELTE professzora, aki hangsúlyozta, hogy Esterházy közéleti kritikái morálisak, de soha nem moralizálók voltak, és soha nem alkudott meg a hatalommal. Előadásában ő is a Harmonia Caelestist idézte, azt a részt, amelyben a nagymamát megkérdezik, hogy ha lehetne három kívánsága, melyek lennének azok, s ő gyermekei jóléte mellett a haza jólétét is kívánta – a kettő ugyanis nem megy egymás nélkül.
Rubens és a nemeuklideszi asszonyok
A második szekcióban beszélt Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész, akadémikus arról, mi lehet majd később a bizonyos hiány felmérése: hogy milyen nehéz szövegmunka lesz értékelni az életművet, amelyet már keletkezése közben is számos prózapoétikai hagyományhoz lehet sorolni, miközben folyamatosan kibújik mindenféle kánon alól. Szüts Miklós festőművész személyes hangvételű visszaemlékezésben idézte fel közös munkájukat, amelynek eredményeképpen – egyebek mellett – a tavaly decemberben megjelent A bűnös című kötet is megszületett. Szüts után a gyerekkori barát, majd egyetemi csoporttárs Michaletzy György következett, aki jelenleg az ELTE TTK dékánja, emellett a Valószínűségelméleti és Statisztika Tanszék vezetője is. Bár úgy tűnhetett, hogy ő Esterházy és a matematika viszonyáról fog beszélni (EP ugyanis matematikusként végzett 1974-ben), előadása valójában ennél sokkal több volt, mondhatni, hogy a nap egyik fénypontja. Szellemes, személyes, de nem tolakodó történeteket idézett fel a Piarista Gimnázium falai között töltött kamaszkorról, siófoki közös nyaralásról, és igen, a matematikáról is, amelynek szerinte Esterházy valóban értője volt, s ez könyvei lapjain is rendre megjelenik.
A vajszínű árnyalat
Radnóti Zsuzsa dramaturg Esterházy és a dráma viszonyáról beszélt személyes visszaemlékezésekkel (is) tarkított beszédében. Apropóját nemcsak a közös munka, a Daisy vagy a tavaly bemutatott Mercedes Benz jelentette, hanem ráadásul az is, hogy szombaton, vagyis egy nappal az emlékülés után mutatták be – a sajtóvisszhang szerint nagy sikerrel – Esterházy Péter és Eötvös Péter Halleluja – Oratorium balbulum című közös művét Salzburgi Ünnepi Játékokon. Az utolsó felvonásban rajta kívül Sipos Balázs beszélt, az egyetlen, aki több generációval fiatalabbként valóban csak felmérni, és nem okvetlenül megélni tudja a hiányt, ahogyan tette azt egy szellemes, tisztelgő, matematikai, számítástechnikai és világirodalmi párhuzamokkal teleírt előadásban. Utolsóként Mártonffy Marcell írását olvasták fel, aki bár nem lehetett jelen, elgondolkodtató és később is figyelembe veendő szövegében nemcsak EP és a hit viszonyát térképezte fel, hanem arról is beszélt, hogy mit jelent az érintettség, és hogyan lehet az olvasás „reményteli és vigasztaló tapasztalat.”
Furcsa, megható, olykor tétován tapogatózó, és közben bizonyos értelemben mégis előremutató esemény volt A hiány felmérése. Bárcsak ne lett volna rá szükség.
A cikk szerzője a konferencia egyik szervezője.
