Mads Matthiesen, a Teddy mackó rendezőjének új filmje A modell június 23-án kerül a hazai mozikba. A divat (sötét) világába kalauzoló majd' kétórás filmdráma egy fiatal lány, Emma (Maria Palmer) életének rövidke szakaszát hivatott bemutatni, de ha valaki azt gondolná, hogy a rendező giai (Kifutó a semmibe, 1998) mélységekig nyúl vissza, sajnos el kell keserítsük. Pedig Mads Matthiensen forgatókönyvíróként kezdte, második filmjének mégsem sikerült sok újdonságot vagy érdekességet felvonultatnia, kliséket viszont annál többet. Nem is meglepő, hogy a filmnek a Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválon is csak az operatőri díjra futotta. Ennek ellenére, akit vonz a téma, annak nem lesz teljes kudarc a filmélmény, de sokkal többre ne nagyon számítson.
Adott egy kisvárosi lány, Emma, aki Párizsba megy egyengetni modellkarrierjét. Rögtön az első fotózásán szenvedélyesnek kéne lennie, de lámpalázas, ezért a sztárfotós (Shane White - Ed Skrein) ki is teszi a szűrét. A lány nem adja fel, este a dizsiben felszedi a fotóst, aki aztán persze minden menő munkát neki ad. Innentől akár el is kezdődhetne egy igazi film, de ez valamiért nem történik meg, inkább csak kapargatja a felszínt a rendező, jön pár hazugság, szakítás, kibékülés, árulás, megbolondulás majd a végkifejlet, ami a film egyetlen jó pontja a maga utolsó 34 másodpercével, de ezt semmiképp sem spoilerezném el, mert akkor végképp nem maradna benne semmi izgalmas.
Nem véletlenül emlegettem a cikk elején a Kifutó a semmibe című filmet, amit a kilencvenes évek végén Angelina Jolie főszereplésével rendezett Michael Cristofer, és nyert is pár Golden Globe meg Emmy díjat. Igaz, nekik könnyebb dolguk volt, hiszen a címszereplő, Gia Carangi, Amerika első szupermodellje valóban létezett, sőt egyike volt az AIDS első híres áldozatainak. Sajnos A modell című filmben a világon semmi nincsen, amit abban ne mutattak volna már sokkal jobban be.
A színészválasztással nem igazán van probléma, Maria Palmer nagyon naturalisztikusan játszik, tényleg jól hozza a szomszédlány típust, csak hát az a baj, hogy a karaktere annyira ellentmondásokkal teli, hogy már-már súrolja az eljátszhatatlanság határát. Nem járt nála sokkal jobban Ed Skrein se, a sztárfotós, akiről annyi derül ki, hogy jóképű és sztárfotós – kábé ennyi lehetett a rendezői instrukció, és ennél többet nem is tesz hozzá. Van egy lánya, akit eleinte nem is lehet érteni, hogy minek rakott bele a rendező a filmbe, aztán később nyer némi értelmet, de azért ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetszálból (is). A filmbéli drámák nem lesznek sem lezárva, sem pedig feloldva, van olyan pont is, amiről pedig azért még eshetett volna pár szó, például az árulásról, hogy többet ne is mondjak.
A rendező valamiért nem sokat adott a dramaturgiára, mégis tudhat valamit, mert az első egy és negyed óra gyorsan eltelt, igaz akkor még lehetett abban reménykedni, hogy fog történni is valami. Aztán mintha megijedt volna, nehogy túl sokat áruljon el a sötét modellvilágról, behúzta a kéziféket. Feltehetően a főszereplő belső vívódásaira akart inkább koncentrálni, de ez se jön össze neki,a végeredmény egy általános nagy szenvedés, a végén a nagy kérdéssel: megéri-e egyáltalán bárkinek ez az egész?
Nem vonom kétségbe, hogy kőkemény dolog a modellszakma, de ez ebből a filmből egyáltalán nem derül ki. Inkább csak arról van szó, mennyire kiszolgáltatottak ezek a lányok, mennyire nehéz egy nagyvárosban nyelvtudás nélkül, mennyi áldozatot kell hozni azért, hogy a felkerülj a csúcsra. De ezeket sem Mads Matthiesen filmje miatt tudom, hanem mert nem vagyok már 16 éves. Ami pedig a film korhatára, tehát azt hogy kinek készült sajnos szintén nem lehet megtudni belőle. Talán majd legközelebb – ha lesz legközelebb.
