Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Negyedik alkalommal rendezték meg Budapesten a Friss Hús elnevezésű rövidfilm-fesztivált. Az érdeklődés megérdemelten óriási volt.
Kicsi, de erős
A rövidfilmekben utazó Dazoo.com szervezésében negyedik alkalommal rendezték meg Budapesten, a Toldi Moziban a Friss Hús nevű rövidfilm-fesztivált, amely eredetileg a Filmszemle megszűnése miatt jött létre, mára azonban igazi márkává nőtte ki magát. A rövid- és nagyfilmes szakma fontos figurái – rendezők, producerek, színészek és kritikusok – éppen úgy jelen voltak, mint a fiatal alkotók, akik egyébként a fesztivál (magyar) programjának gerincét is jelentették. Iszonyúan jó volt látni, hogy a bemutatott versenyfilmek jelentős része kifejezetten valamilyen egyetemi projekt keretében készült – a hangsúly pedig nem az egyetemen van, hanem azon, hogy ehhez képest számos olyan rövidfilmet láttunk, ami teljesen érett, profi munka volt.
A vetítések mellett szakmai programok, beszélgetések, networking és buli is volt a fesztivál öt napja alatt, és mind telt házzal futottak. Ez is azt mutatja, hogy annak ellenére, hogy a rövidfilm megítélése kicsit ellentmondásos, az érdeklődés iránta mégis nagy, ez pedig reméljük azt jelenti, hogy a műfaj hamarosan minden ráragadt sztereotípiától megszabadul. Érdekes volt látni azt is, hogyan írják újra, vagy éppen rombolják szét a hagyományos elbeszélő filmek kereteit ezek az átlagosan 10-15 perces alkotások. A technológia, a műfajiság és a szerzőiség problémái ugyanúgy megjelentek a filmekben, ahogyan az egy hagyományos filmfesztiválon is történik, és az is jól látszott, hogy egy rövidfilm nem azért „rövid”, mert kevesebb történetet tud elmondani. Sőt.
Coming-of-age Kolozsváron
Az Indexen szuper válogatás olvasható az idei filmekből, és bár nem akarjuk megismételni ugyanazt, itt is muszáj megemlíteni Grosan Cristina Éjszakai festés című munkáját.
A Kolozsváron játszódó felnövés-történet nem hibátlan, de hangulatteremtésben kifejezetten jó. A feladat persze hálás, hiszen a felnőtté válásról, az élet fordulópontjainak utólagos észleléséről szinte mindenkinek vannak élményei. Miközben utolsó közös éjszakájukon kifestik az egykori albérletüket, hogy szépen adják vissza a főbérlőnek, a három – immáron volt – lakótárs, Anikó, Csenge és Betty nemcsak egymásról, hanem magukról is új felfedezéseket tesznek. A film kicsit nosztalgikus tanulsága, hogy nemcsak a költözés vagy a diplomaosztó, hanem a hétköznapok bizonytalansága is egymás elvesztésével jár. A három fiatal színésznő nagyszerű, egyszerre reményteliek és nagyon esendőek, csakúgy, mint mindenki a húszas éveiben. Egyetemistáknak és nosztalgiára hajlamos felnőtteknek kötelező darab.
Szabó úr ellopott élete
A fesztivál negyedik szekciójában vetítették Ferenczik Áron Szabó úr című filmjét, amely egyértelműen a mezőny csúcspontja volt. Bár a legtöbben a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan kicsit balfasz főszereplőjeként ismerik, Ferenczik igazából rendező. A nem túl sikeres Nekem Budapest projektben is az ő, Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban? című szkeccsfilmje volt a legjobb, a Szabó úr pedig még ahhoz képest is fejlődést mutat.
Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy ezt a zsűri is így gondolta, hiszen végül ez lett a fesztivál magyar nyertese (animáció kategóriában pedig Bucsi Réka szintén zseniális LOVE című munkája nyert). A Szabó úr friss, szellemes, atmoszférikus és meghökkentő alkotás, egy eleve remek alaptörténettel.
A címszereplő átlagembert az orvosnál ismerjük meg, akit azért keres fel, mert nem érez semmit – Szabó úr szó szerint és szimbolikusan is érzéketlen, nem érez fájdalmat és mást sem. A felvezetés után megismerjük a legdurvábban átlagos Szabó úr legdurvábban átlagos életét, lakását egy átlagos bérházban, átlagos kisfiát és átlagos reggeli rántottáját – csakhogy becsönget hozzá egy végrehajtó, aki közli, hogy a felesége miatt birtokba veszi az egyik szobáját. Eddig szomorú és ismerős lehet a történet, a végrehajtó azonban saját anyukáját költözteti be Szabó úrhoz, az események pedig innentől groteszk fordulatot vesznek: Szabó urat gyakorlatilag kiforgatják saját életéből. A „diagnózis” miatt jönnek a jó szándékú szomszédok, rokonok és üzletfelek, akik elviszik a lemezeit, a bútorait, végül a saját fiát is, Szabó úr pedig, bár nem érti pontosan, mi történik, nem különösebben tiltakozik. Végül egy városi fesztiválon találjuk, ahol összeesik – egy tömeg közepén, ahol nem törődik vele senki.
Mr. és Mrs. Miller
A Szabó úr képi világa egy kicsit az 1950-es és 60-as évek amerikai álmát, a fogyasztói robbanás korát idézi. A rádióból könnyed slágerek szólnak, a tűzhelyen konzervleves és ragu fő, a falon Van Gogh-festmények másolatai lógnak: a banális középosztály elengedhetetlen díszletei. A háború utáni glamúr azonban melankóliát leplez. Visszatérő motívum a Downtown című sláger, ráadásul az 1960-as években népszerű Mrs. Miller előadásában (Szabó úr angolul Mr. Miller). A film ezt a világot forgatja ki, megmutatja, hogy milyen veszélyes lehet a normalitás, ahogyan azt is, hogy az átlagember élete a közösség szempontjából szinte teljesen értéktelen. Szabó úr ugyanúgy hasonlít Thomas Mann Hans Hansenjére, mint A per átlagos hősére, Josef K.-ra, akit elfognak, elítélnek és kivégeznek, miközben fogalma sincs, mi történik vele. Társadalmainkat éppen az ilyen, identitásukat soha meg nem élő, vagy meg nem találó Szabó urak alkotják, akik adott esetben azt is passzívan nézik végig, hogy elviszik a gyereküket (megtakarításaikat, házaikat, hazájukat). A legjobb mégis az, hogy a film egy pillanatig sem szomorú, hanem nagyon vicces, a közönség végig hangosan röhög.
A Szabó úr nem tűnt vizsgafilmnek. Érett alkotás, amelynek arról is van koncepciója, mit akar a filmnyelvben előállítani. Néztem volna még egy darabig, még akkor is, ha közben mindenki kényelmetlenül feszeng és csipkedi a saját karját, hogy ugye még érez fájdalmat.
