Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Trafóban egy hétig ismét látható volt Mundruczó Kornél idén tíz éves, ikonikus rendezése, A jég.
Mundruczó Kornél rendezései, és általában a Krétakör előadásai nem a könnyedségükről ismertek. A Feketeország, a Harag napja, a Lúzer vagy a Krízis-trilógia a társadalmat érintő legdurvább kérdéseket feszegetik – korrupció, csalás, brutalitás, magány, erőszak – hogy csak a legfontosabbakat említsük. A sokkolás és a hatásvadászat határán egyensúlyozó darabok legfontosabb kérdésfelvetései azonban mindig arra vonatkoznak, hogyan alakítható az egyéni, személyes sors rendszeren vagy közösségen belül, hogy mi az ára az önállóságnak, nagyon közhelyesen fogalmazva: létezik-e valójában szabad akarat?
Magától értetődő reménytelenség
Nem tűnik puszta véletlennek, hogy Vlagyimír Szorokin A jégcímű regényének is hasonló gondolati íve van. A könyv a poszt-kommunista, reménytelen, lepukkant Oroszország nyomorát mutatja be, miközben egy elképzelt szektán keresztül nemcsak alternatív történelmet hoz létre, de egyúttal fel is számolja és kiröhögi azokat – a szektákat és a történelmet is. Szorokint a modorosabb megszólalók valamilyen fenegyerekként szokták emlegetni – az 1970-es évek óta aktív szerző nemcsak írói, hanem képzőművészeti munkásságával is kitűnt a moszkvai underground művészeti körökben. Első regénye 1985-ben jelent meg, természetesen Párizsban, majd az 1980-as évek végétől hazájában is kiadták műveit. Ha a Krétakör és Mundruczó az egyén és a társadalmi rendszerek egymásnak feszülését, az egyéni lét dimenzióinak rejtett tragédiáit szeretik elemezni, Szorokin leginkább a történelem előrehaladásának cáfolatait adja, miközben kihúzza a talajt az ócska nacionalizmus, a szentimentalizmus és a közösségi mítoszok alól. A Trafóban a Proton Színház mindezt összegezte.
Jégkalapács kérés nélkül
Mindebből sejthető, hogy A jég közel tíz évvel a 2006 őszi bemutató után továbbra is mellbe vág, és nem csak azért, mert három és fél órás. A nyitó jelenetben egy családi összejövetelt látunk, a kínosabbik fajtából. Mindenki lerobbant, sokat iszik, verbálisan és fizikailag is bántja a másikat – majd egyszercsak lefogják a fiút, Lapint, és brutálisan megverik, hogy aztán egy fonendoszkóppal meghallgassák, milyen nevet súg a szíve. Ennek a néző számára először pont annyi értelme van, mint ahogyan most leírva tűnik. Aztán lassan megismerjük a Szív Testvériségének fiktív szektáját, akik a második világháború óta gyűjtik szőke és kék szemű tagjaikat, hogy aztán majd egy napon átvegyék a világ fölött az uralmat, és mindenki mást elsöpörjenek, akik – szerintük – nem élők, csupán élőholtak. Az új tagokat jégkalapáccsal ütlegelik, amellyel fel is ébresztik őket, noha ezt ők általában nem kérték. Az első felvonás három ilyen történetet mesél el, Lapin mellett megtérítik Nyikolajevát, a szerencsétlen örömlányt (Péterfy Borbála egykori remekelését Kiss Diána Magdolna méltán duplázza), illetve az öregedő Borenboimot (Terhes Sándor) is. Ahogyan ők maguk, a nézők sem pontosan értik, hogy kivel mi történik, a szereplők folyamatosan szerepeket váltanak, mintha csak improvizálnának, és ettől az egész nemcsak nagyon izgalmas, de nagyon megterhelő is. A három figura átváltoztatása után a szektatagok egy „Ne félj” feliratú táblát mutatnak föl, és ez nemcsak nekik, hanem a reménytelen világnak is üzenet.
Patkány, pia, csoportszex
A három történet mellett párhuzamosan epizódokat láthatunk a jelenkori sivár orosz hétköznapokból, ahol nemcsak mindenki iszik, szív és káromkodik, de az sem feltűnő, ha egy strici büntetésképpen egy üvegbe ülteti az általa futtatott lányt. A durvaság, az erőszak, a szex, a káromkodás a darab alapelemei. A díszlet is ehhez igazodik: lelakott, poros szobák, ronda fürdőszoba, szétdobált könyvek, ócska zongora – egyszerre senkié és mindenkié, és örülünk, hogy csak látjuk, és nem kell benne élni. A néző eleinte feszeng, kínosan érzi magát, ami a Mundruczó-daraboknak általában sajátjuk, és nem is baj, ha egy előadás nem szórakoztatni akar. A jóval hosszabb első rész végére már fel sem tűnik, hogy mindenki meztelenül járkál a színpadon, ahogyan a csoportszex és a nyílt színi szopás is szinte természetesnek hat. A nagy kérdés ilyenkor mindig az, hogy meddig mehet el a magasművészet a meghökkentésben, a kiforgatásban anélkül, hogy öncélú és önismétlő legyen?
A 2006-os kritikák is kiemelik, hogy A jég valahol a határon egyensúlyoz. Hogy nem válik hatásvadásszá, az valószínűleg az erős színészi alakításoknak, a finoman vezetett (jóval rövidebb) második felvonásnak, és – bármilyen furcsa – a kiváló, közhelymentes zenehasználatnak köszönhető.
A fiú, Lapin szerepében Nagy Zsolt egyszerre kisfiús és kiélt, folyamatosan változik az előadás alatt, és újfent bizonyítja, hogy nem véletlenül lett napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze. Nemcsak az arca vagy a teste, hanem az egész jelenléte hiteti el a figura totális csődjét a nézővel. Mucsi Zoltán pontosan azt a karaktert hozza, amit mindig, és amiért szeretjük. Keresetlen, ordeáré, kicsit hangos, de a mienk, orosz apaként éppúgy, mint bármi másban. Tóth Orsi kislány-figurája halovány, és nem biztos, hogy nem direkt: az eldönthetetlenség nagyjából a hatásvadászat-dilemma szintjére kerül. Rába Roland remek a brutális strici és a kisember ügyintéző szerepében egyaránt, az utóbbi figura szájából hangzik el az előadás egyik legfontosabb mondata is: patkány egy szál se, szar viszont van.
Szektatagok a Központi Bizottságban
Az első felvonás végén kerekesszékben betolják az anyát, szektás nevén Ekoszt, aki a második felvonásban végül elmeséli az életét és azt, hogyan hozta be a szektát a második világháború után Németországból a Szovjetunióba. Monori Lili Csákányi Eszter helyére került a darabba, és el tudom ugyan képzelni a kettőjük játéka közti különbséget, de Monori nagyon jó volt, öreges, rezignált, a karaktert ért csapásokat a világ legtermészetesebb eseményeiként adta elő – úgy, ahogyan a sokat szenvedettek szokták.
A második felvonásban helyet cserél a két tér, a nézőké és a színészeké. Eltűnik a lerobbant környezet, a figurák matrózblúzban ülnek velünk szemben, kis fenyőfák között. Felváltva mesélik az alternatív történelmet a szív szektájának olvasatában, aminek pont az a lényege, mint általában az ilyen erőszakos közösségeknek – hogy minden csak rajtuk keresztül történhet. A szovjet-orosz történelem ismert epizódjai (német megszállás, Sztálin halála, tisztogatások, Gorbacsov és a peresztojka, stb.) bukkannak föl, persze mindegyikhez van köze a Szív Testvériségének, akik az évtizedek alatt egyre többen lesznek. Végül pedig megérkezünk a jelenbe, Lapin, Nyikolajeva és Borenboim történetéhez.
Ne féljetek
Az eklektikus zeneválogatásnak jóval nagyobb szerepe van az előadásban, mint talán első látásra tűnhet. A System of a Down (kamaszkorom legszebb nyara) Chop Suey! című feldolgozását a kádban énekli Katona László (Kjela) és Bánki Gergely (Gena) bizarr kettőse, az egész egyszerre rémisztő, nyomasztó, és kicsit mulatságos – ahogyan a darab, és a darab szerint az élet is. Panjabi MCörökbecsűjére táncol az egész család, ami pont annyira ciki, mint a a válogatás az oroszországi társkeresők legkínosabb fotóiból. Várjuk a szobán átrohanó tyúkot, viszki és Kalasnyikov már van, meg csillogásukban is nyomorúságos ruhák és káosz. Fontos jelenetben hangzik el élőben és nagyon rosszul Chris Isaak Wicked Game című száma, amelyet nem hinném, hogy valaha valaki is kedvelt – itt sem fogja megszeretni, a szirupos szerelmesfilmek tanulságának kifigurázásaként azonban működik.
A két csúcspont talán Leonard Cohen borzongatóan szép Suzanne-ja, és a darab végén feldübörgő Sosztakovics C-dúr szimfóniája: annyira idegenek a képtől, hogy már szervesen beleillenek. Sosztakovicsra a színészek égnek emelt kezekkel felállnak – ez már majdnem nyálas, és majdnem katartikus. De szerencsére nem ez a vége, hanem egy teleshop-hirdetés a szívet felébresztő, okos kis szerkezetről, a Wicked Game, valamint egy felirat a kijáraton, hogy ne féljetek. Ezek után persze nehéz.
