Kiállítás a hétköznapok furcsaságairól, a furcsaságok hétköznapjairól, hibákról és véletlenekről a Latarka Galériában.
Mi minden van
Kicsit nehezen jutunk be a híres Platán Galériával egy helyen található Latarka Galéria alagsori kiállítóterébe, de amikor mégis sikerül megugrani, már örülünk, hogy küzdöttünk érte. Ars poeticája szerint a Latarka olyan alternatív kiállító helyiség, mely a Lengyel Intézeten belül és annak támogatásával lehetőséget nyújt fiatal hazai és külföldi alkotók szélesebb közönség előtti bemutatkozására. A Minden van című kiállítás mindössze három kis teremből áll, de éppen elég munkát találunk a kiállításban ahhoz, hogy indokolt legyen a címválasztás is.
A “minden van” különféle emlék-és vágyképeket kezd el működtetni, a mindenki megvantól a minden megvan felé – hisz ha minden van, nincs semmi ok a szomorúságra. A kiállított alkotásokból azonban világos lesz, hogy az értékkapcsolás korántsem feltétlenül pozitív. A minden megvan gyakran éppen az ellenkezőjét jelenti – semmi nincsen. Nincs meg, nem létezik, vagy ami mégis, az nem lehet a minden. A galéria honlapján olvasható kurátori leírás szerint a cím a már-minden-van beletörődése és a még-minden-lehetséges bizakodása mellett egy olyan szemléletet sugall, amiben abszolút kíváncsiság rejlik a legjelentéktelenebb részletek iránt is.
A kiállítás olyan jelenségeket, helyzeteket állít fókuszba, amik a hétköznapokban kívül esnek a látóterünkön: a külvilág számára jelentéktelennek tetsző dolgok esetlenségét és esetlegességét, a mellékest, a természet járulékos dolgait, illetve olyan eseményeket melyek céltalanok, feleslegesek vagy csak megtörténnek, anélkül, hogy hatni tudnánk rájuk, és saját céltalanságuk adja időtlen értelmüket. A kiállító művészek olyan fogalmakat járnak körbe munkáikkal, mint a hibás, a véletlen, a köznapi, a banális vagy a gyerekes. A kiállításon látható munkákban egy olyan alkotói attitűd mutatkozik meg, ami a hétköznapi jelenségek mögött megbúvó eleven és őszinte valóságot kutatja vagy pusztán az ezekben rejlő, önmagát-jelentő szépséget keresi.
Nézni és látni nem ugyanaz
A kiállítást megnyitó beszédében Pallag Zoltán költő látni és nézni kettősségét emelte ki, hangsúlyozva, hogy a kiállított munkákon éppen az látszik, hogy látnak, láttatnak és láthatóvá válnak. “Az itt kiállító művészek mindegyike tarthatna egy kétféléves Bevezetés a külvilág helyes szemlélésébe kurzust. Első félév témája: Nyisd ki a szemed! Második félév: Láss!” – így Pallag. A dolgokban meglátni a minden vant – így már mi, elnézőnek lenni az üressel, az értelmetlennel, a bántóval, az eltűnővel és a céltalannal is.
Nagyvárosi kóborlók
A kiállítás egyik legjobb munkája rögtön a fogadótérben van, a Flaneur tapes / Csatangoló felvételek című videó, amely különféle budapesti helyszíneken felvett mozgóképekből áll össze. Felvétel kóborlókról egy kóborlótól – a videó angol címében, nagyon helyesen a francia flâneur kifejezés szerepel, amely szó szerint kószálót, koborlót, csatangolót jelent. A kószáló a francia szimbolista költészet egyik tipikus nagyvárosi figurája volt – kávéházakban hesszelő, másokat szemlélő, a városi teret játéknak tekintő, nem túl szegény és nem túl gazdag értelmiségi figura. Az 1930-as években a csodálatos Walter Benjamin írt a jelenségről nagy hatású esszét, amelynek nyomán jól fel is kapta az irodalom- és kultúrtudomány. Az elképzelés a városi kószálásról a mai napig tartja magát. A kiállított videón laza összevisszaságban látszódnak és láttatnak azok, akik egész életükben csak kóborolnak szex- és dohányboltok, az utcai könyvárusok, az olcsó kocsmák és külvárosi, örök télbe fulladó udvarok között. “A szemlélődés alatt akarva-akaratlanul politikai és gazdasági jelenségekbe bukkanhatunk” – olvasható a falszövegben, és valóban, gyakran észre sem vesszük, hogy a városi tér tele van különféle bonyolult jelentésekkel. Ne legyen kétséges, a nemzeti dohánybolt logójának éppen akkora ideológiai töltése van, mint egy fizetett választási plakátnak.
Vachter János Vége (Eleje?) című fotósorozatán befejezetlen történeteket látunk, olyan elrontott negatívokról, amely általában nem kerülnek semmilyen közönség vagy néző szeme elé. Hofgárt Károly szellemes, mindeközben megrázó fotósorozatán a mindennapok banalitása színes, vizuálisan szórakoztató formában mutatkozik meg. A képeken olyan tárgyakat látunk – műfogsor, cirokseprű, vécétartály – amelyek jó esetben fel sem tűnnek. Az egyetlen kivétel a fogpiszkálókkal teletűzdelt banán, amely éppen azt mutatja meg, hogy milyen kicsi is elég a kizökkenéshez, elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk a csaptelepek, szappantartók és lerágott csontok létezésének létjogosultságán.
A gyilkos zeller támadása
Szemző Zsófia képsorozata különféle növényekben és természeti jelenségekben rejlő, vagy azok alakjában jelentkező fenyegető veszélyekre hívja fel a figyelmet. A képeket a növények mellett figyelmeztető feliratok, például: “Idegen növény támadja a Balaton partját.” Vagy: “Gyomlálás közben zeller égetett meg 50 munkást egy kertészetben.” A képen látható szép, friss szárzeller hirtelen mutáns ellenséggé változik. A szövegtől simán görcsbe rándul a gyomrunk, gyilkos zeller, elképzelni is rémes. Az Ebola-vírus sokszor hisztérikus médiamegjelenéseinek közepette nem kell sokat magyarázni, milyen kiszolgáltatottság jelenik meg ebben a sorozatban. Az a belátás, hogy van, ami kikerüli az emberit, hogy van olyan természeti csapás, amelyen nem fog a civilizáció, a gyógyszer vagy az ipari társadalom. Van, hogy a csicsóka erősebb, mint az ember. Vagy a zeller. Lehetetlen volna a kiállításban szereplő összes munkát felsorolni és elemezni, hiszen ott van még Mécs Miklós, Horror Pista, a Gruppo Tökmag és Martinko Márk is. Megéri lemerészkedni a Latarka Galériába megnézni, hogy milyen az, amikor minden van. Megnézni, meglátni, továbbgondolni. A mindent és a semmit.
