Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A héten mutatják be a Trafóban a Dollár Papa Gyermekei Család trilógiájának második részét Otthon címmel. Kiss-Végh Emőkével, a társulat alapítótagjával az új bemutatóról, a független színházak helyzetéről és a lakásszínház különlegességeiről beszélgettünk, hiszen ők azok, akiknek előadását 2009 óta bárki megrendelheti saját otthonába.
A ti előadásaitok semmilyen szempontból nem nevezhetők hagyományosnak, mire számítson a néző, a most bemutatott Otthonban mennyi maradt az eredeti darabból, August Strindberg Pelikánjából?
A történet váza és a szereplők is nagyjából megmaradtak. Az előadásra inkább az jellemző, hogy egy teljesen más nyelvezetet használunk. De mi mindig úgy dolgozunk, hogy a legrégebbi fordítással kezdünk, azzal haladunk nagyon sokáig, megtanuljuk, majd lecseréljük a saját szavainkra.
Ez nem jóval nehezebb így?
Ha nagyon alapos elemzés van előtte, tehát mindig mindenki tudja, hogy mi a helyzet, hol tartunk és hová, úgy nem nehéz. Ahogy haladunk a próbán, folyamatosan megy az átírás, egyre jobban kilógnak bizonyos részek, és rajzolódik ki az új szövegverzió. Emiatt mindig gondolkodni kell közben, nem az van, hogy megtanulom a szöveget és mondom, hanem mindig tudom, hogy miről beszélek, de mindig máshogy. De azért szöveghűek vagyunk. Az új szövegkönyvhöz.
Tehát ami a próbákon kialakul, az már nem változik?
Leírjuk, aztán annyiban azért változik, hogy nincs két egyforma előadás. Előfordul, hogy a partner feldob egy labdát, picit máshogy mondja vagy bármi, ahhoz mindig idomulunk. Tehát ugyanaz a szöveg mindig más.
Nyilatkoztad korábban, nyilván inkább a lakásszínházzal kapcsolatban, hogy szeretnétek felülírni a színházi szokásokat? Miért van erre szükség?
Bármennyire is furcsa, eleinte nem akartuk felrúgni ezeket a színházi szokásokat, csak nagyon gyakran a praktikum vezérelt. Tehát olyan helyeket kerestünk, ahol tudtunk önmagában játszani, nem volt díszlet, nem kellett azzal foglalkozni, hogy miben vagyok, hanem csak arra fókuszáltunk, hogy ki kicsoda, mindezt kizárólag a szövegre koncentrálva. És akkor valahogy kialakult ez a teljesen minimál, egyszerű térhasználat, mert mi így jutunk el mindig a legjobban ahhoz, amit szeretnénk. A Szerelemben (A Család trilógia első része - a szerk.) megnéztük azt is, hogy milyen, ha kitalálunk jelmezt, és egyszerűen ledobta, nem működött.
Hagyományos színészképzést kaptál, mégis mintha ki akarnál törni belőle. Mintha a saját határaidat feszegetnéd azzal, hogy folyamatosan rá vagy kényszerítve, hogy magadból és a mindig változó környezetedből építkezz. Van emögött ilyesmi?
Biztos, hogy ez is benne van, de bármit el tudok képzelni! Nincs bennem az, hogy mindenképp ezt a vonalat szeretném, vagy hogy csak ebben tudom magam elképzelni. Fantasztikus lenne csodálatos díszletekben játszani, de azért ritkán fordul elő, hogy nagyon nagyvonalú díszletek és jelmezek adottak. És szerintem sokszor az előadások vizuális világa önkénytelenül is hasonló a kőszínházak adta kötött terek miatt.
Nekem valamiért nagyon futurisztikus, ahogy ti elképzelitek a színházat. Szerinted, hogy fog kinézni a jövő színháza?
Szerintem amit most mi csinálunk, nagyon jól kalkulálható a jövőben. Tehát az, amikor ledobnak bárhol, és tudsz játszani. Nem azzal vagy elfoglalva, hogy jó, de milyen a hely, mennyiért viszed át oda a díszletet. Manapság az egy jó szerkezet, hogy mi mindig tudunk adaptálni bárhová. Ez a jövőben fontos lesz.
Ez egyben azt is jelenti, hogy egyszer meg fognak szűnni a hagyományos színházak?
Szerintem nem fog megszűnni, ezt nem tudom elképzelni. Maximum azt, hogy nagyon lassan el fog indulni az, hogy nem lesz az a kőbeton társulati lét.
Ez talán már most sincs...
Már most sincs, de az a kérdés, hogy ez hova fog eljutni? Mi az a szerkezet, ami még elfér itthon?
Van még valami, amivel sok független társulat operál, méghozzá a néző és a színészek közti határok eltörlése. Ezt hogyan kell elképzelni?
A Otthon esetében ez úgy érzékelhető, hogy kicsi a tér, közel vannak a nézők, fény van a nézőtéren, illetve próbálunk mindig nagyon általánosan beszélni a témákról, tehát a nézők el tudnak gondolkodni rajtuk, le tudják fordítani a saját nyelvükre. A lakásszínházas Heddában (Hedda Gabler - a szerk.) pedig egyértelműen azért, mert kimegyünk valakinek az otthonába, és ott mi leszünk a vendégek. Meg kell őket győzni arról, hogy amit látnak az színház, mégis a saját környezetükben. Nagyon sokat segít a színészi fejlődésemben a közelség, hogy így játszok. Előfordul velem is, hogy már sok, és nehéz mit kezdeni vele, de a nézők közelsége soha nem engedi meg, hogy ripacskodjak vagy elszálljak.
De mi van, ha egy olyan nézővel kerülsz szembe, aki nem tart szimpatikusnak? Az ellen nem tudsz játszani.
Olyan is van, és valóban nem lehet ellene menni. Ebben a térben nehéz úgy leválni a nézőkől, hogy az ilyen típusú dolgok ne zavarjanak. Hogy ha mondjuk bejön valaki, aki végig dumál, akkor attól ne őrüljek meg. Nekem összesen két hagyományos színpadi előadásom volt eddigi életemben: a Kamaraszínházban meg az Örkényben. Ott mindig megvolt a biztonság, hogy hiába érezte az ember, hogy nem olyan jó a közönség, a színpad távolsága miatt nem voltam kitéve annak, hogy milyen lesz a fogadtatás. Attól, hogy mi ennyire közel engedjük a nézőt, máris azt érzi, hogy kritikusabb lehet, sokkal nagyobbak lehetnek az elvárásai.
Akkor mindig lesznek a függetlenek és a nem függetlenek?
Nagyon remélem, hogy nem, mert én ezzel a helyzettel nagyon nem vagyok elégedett. Sokkal jobban össze kéne fésülni a két területet. Ha valaki beszélget velem, aki tudja, hogy a független érában játszom, akkor rögtön arról kezd kérdezni, hogy ez milyen, hogy élek meg. Egy kőszínházi színészt sosem kérdeznek meg arról, hogy milyen a kőszínházi lét, sokkal inkább magára az emberre kíváncsiak. De ha a színész függetlenként létezik, akkor minden erre a helyzetre van ráhúzva: hogy tud ebben létezni, miből él, satöbbi.
De amúgy jóban van a két oldal?
Ha nem, akkor ez alaptalan, mert nagyon kevés olyan helyzet van, hogy találkoznának egymással. Most rendezhetett a Vígszínházban Bodó Viktor (Revizor - a szerk., kritikánk itt), ott ugye vitte ő is a társulatát, meg adta a Víg is a társulatát. De túl sok ilyen nincs.
De ezzel a szakma egymást is nyírja, nem?
Persze, ez az egész egy hülyeség. Minőségi dolgokban kell a különbséget tenni, hogy jó-e egy előadás vagy sem, nem pedig abban, hogy hol játsszák. És sokszor nagyon elzárkóznak egymástól, pedig teljesen felesleges egyáltalán léteznie is külön ennek, meg külön annak az oldalnak.
Mi lehetne a megoldás?
Az, hogy minél több ilyen bemutatóhely kellene, ahol együtt tudnak fellépni a színészek. De ezzel egyúttal azt is gondolom, hogy mivel sokkal több játszóhelye van a kőszínházaknak, nekik kéne megtenniük az első lépést. Azt kéne mondani, hogy fogjunk össze. De akár az is lehetne, hogy a színházigazgató ad egy adagot a társulatából, és azt mondja, hogy mutassunk be valahol valamit.
Ez elég egyszerűnek hangzik.
És tényleg nem értem, hogy miért nem működhet, nem álnaívságból.
A Dollár Papa Gyermekei találták ki a One in one-t is, amiben egy külföldi szerelmespár, egy holland-olasz páros kezdett új életet Budapesten, és engedett betekintést a hétköznapjaikba. Nem kéne ezt külföldre vinni, meg amúgy is, nem akarod ugyanezt máshol csinálni?
Volt ilyen, mikor mentem volna, de nagyon jó lehetőségeket kaptam itthon, és most nincs bennem, hogy el kéne innen menni. Lehet, hogy majd lesz megint, nem tudom. Azt gondolom, hogy az azért nem olyan egyszerű. Ha lenne egy alap, legalább egy meghívás... De nulláról elkezdeni szerintem nehéz.
Mi volt a legfurcsább helyszín, ahol Heddát játszottatok?
Nem jut eszembe, mindegyik nagyon különleges, az összes otthon, ahol megfordulunk.
Ha ez egy 15 szobás villa, akkor is ti választjátok ki, hogy hol adjátok elő a darabot?
Igen, legtöbbször a lakás központját választjuk, általában a nappalit. Mindegyik otthonnak nagyon más a hangulata, de amúgy is elmondható, hogy van egy magyarországi lakástrend. Vannak borzasztó otthonok, de nagyon széles volt a paletta, jártunk nagyon gazdag és nagyon egyszerű helyen is.
