Cyndi Laupert nagyon nehéz meghatározni. Bár ő maga szereti rocksztárnak nevezni magát, valójában a legtöbben egy kezükön meg tudják számlálni, hány slágert ismenek az előadásában (és azok sem maiak). Már lassan harminc éve, hogy a “Girls Just Want To Have Fun” alap minden dilinyós nyári válogatáslemezen, aztán ott vannak a “True Colors” és a “Time After Time” című balladák, amikre a mi generációnk jórésze életében először lassúzott. Hogy azóta mi történt vele, azt legfeljebb csak a rajongók vágják, de ha egyszer Karda Beátának is vannak rajongói, akkor igazán nem meglepő, hogy Cyndi Laupernek is vannak.
Ők abba a titkos kasztba tartoznak, akik számára az énekesnő egyetlen évre sem tűnt el – hiszen valóban, harminc éve aktívan zenél, filmszerepeket vállal, musicaleket ír, emellett pedig huszonpár éve él együtt a férjével, akivel egy tizennégy éves fiuk is van. Ha ezen a ponton úgy érzi, hogy már most többet tud Cyndi Lauperről, mint amennyi érdekli, akkor semmiképpen ne menjen el megnézni a művésznő “She's So Unusual” turnéját – a show ugyanis inkább egy zenékkel tarkított “one woman show”, mint koncert.
Mégiscsak rocksztár!
Nem mintha magyarázkodni akarnék, miért is éreztem szükségét annak, hogy megnézzem élőben Cyndi Laupert, de azért elmondom: a jegy valójában karácsonyi ajándék volt, a férjemet leptem meg vele. Matannal ugyanis időről időre tépjük egy kicsit egymás haját, amikor dívák kerülnek szóba. Nem titok, hogy számomra Madonna az egyetlen, utánozhatatlan és utolérhetetlen, Matannak viszont nem annyira fekszik ez a „beteges perfekcionizmus”, és inkább Debbie Harryre pörög a Blondie-ból. Cyndi Lauper valahol a kettő között van – ezért aztán mindketten bírjuk őt, a férjemnek még egy ideig csengőhangja is volt a „He's So Unusual”, amelyet Cyndi a huszas évek szexi rajzfilmsztárjának, Betty Boopnak jellegzetes hangján ad elő. Felkaptuk hát a motorosdzsekijeinket és a kopott orrú bakancsainkat, és már indultunk is a Nokia Arénába, ahol január 4-én (csak hogy a sablonos szalagcímeket idézzem) „A nyolcvanas évek sztárja megmutatja igaz színeit”.
Vegyes érzelmekkel fogadtam, ahogy Cyndi mindenféle truváj nélkül kislattyogott a színpadra, felvette a mikrofont, és így szólt: „Ez itt az én turném, az első albumom harmincadik születésnapja alkalmából”. Semmi csinnadratta, de még egy „Jó estét Tel Aviv!” se... aztán történt valami. Cyndi beszámolt „egy két há”, és az élő zenekar belecsapott a „Money Changes Everything” című dalba (erről amúgy hamar rájöttem, hogy ismerem, csak fogalmam se volt, hogy ő énekli), és ezen a ponton minden megváltozott. A kicsit púpos, piroshajú néni egyszeriben átváltozott kortalan istennővé, és úgy pörögte, ugrálta végig a számot, hogy közben egyetlen hangot sem hibázott el (és nem, nem playbackről énekelte). A dal végére az egész stadion őrjöngött, és mikor már azt hittem, a hangulatot fokozni lehetetlen, jött a „Girls Just Want To Have Fun”. Volt közönségénekeltetés, mindenki a széke tetején táncolt, és érezhető volt a levegőben, ahogy mindenki fellélegzett: igen, nagyon megérte megvenni azt a jegyet.
Megint kezdi!
Persze, Cyndi nem lehet annyira sablonos, hogy csak úgy lenyomjon egy szuper koncertet. Ami eztán következett, az leginkább ahhoz hasonlítható, mint mikor valamelyik gimnáziumi tanárnőnk rendre elkalandozott a tananyagtól, a diákok pedig vagy nagyokat sóhajtoznak, vagy igyekeznek visszavonni a kitörni vágyó röhögőgörcsöt. A sajátos akcentussal, valahol a fejhang és orrhang között beszélő énekesnő ugyanis a pörgős kezdés után hirtelen arról kezdett mesélni, hogy ő bizony a kétlábon járó történelem, és hogy még olyan zenéket szeretett, amikre mi nem is emlékszünk. Később azt is megkérte, hogy senki ne táncoljon öregek előtt, egyszer pedig rászólt egy fiúra, hogy ne fotózzon, és nem engedte el a témát, amíg az nem pakolta el a fényképezőgépét.
Eztán elveszve gyerekkori kedvenc zenészeinek listázásában – gyakran hosszú másopeceken át gondolkodva a neveken – végül kikötött ott, hogy a „Time After Time” című száma szövege valós eseményeken alapul, mert valóban volt egy nagyon hangosan ketyegő ébresztőórája, amiről mindig a pasija jutott eszébe, akitől a vekkert kapta. A közönség türelmesen hallgatta negyedórán át a tökéletesen céltalan és indokolatlan monológokat, amelyek időnként cifra káromkodásokban kulmináltak – egyszer még a „kurva Isten bassza meg”-ig is eljutottunk, de ott azért gyorsan jelezte, hogy most már biztosan pokolra jut. Erről azonban eszébe jutott, hogy elmesélje, két katolikus iskolából is kirúgták annak idején, ez pedig újabb ötperces sztorizásba torkollott.
Pedig a nőnek van agya
A legfurább az volt, hogy Cyndit szemmel láthatóan cseppet sem zavarta a közönsége frusztáltsága. Elénekelt pár számot – nagyrészt olyanokat, amiket a nézők 80%-a természetesen nem ismert, hiszen az elmúlt huszonöt évben születtek, nem pedig az azt megelőző ötben, amikor még benne volt a mainstreamben és a köztudatban, majd – mindenki nagy megdöbbenésére – ismét annekdotázgatni kezdett. Amikor tíz perc duma után kényelembe helyezte magát az egyik hangládán, egyértelművé vált, hogy a néninek szándéka van: meg akarja ismertetni a világgal Cyndi Laupert.
„Rengetegszer kifütyültek már a koncertjeimen. Ilyekor büntetésből mindig olyan számot választok finálénak, ami kimondottan sértő a fülnek, olyan magas hangon éneklem” – vetítette előre diszkréten, mi várható, ha nem viselkedünk jól. Ebből végképp világossá vált, hogy ha tetszik, ha nem, végig kell hallgatnunk. Valamiért azonban a befenyítés működött: egyfajta kollektív tudatmódusulás sepert végig a közönségen, és innentől fogva Cyndi viccei működni kezdtek.
A nő pontosan tudja, hogy ha nem akar nosztalgia-popsztárok sorsára jutni, nem követheti a sémát. Nincsenek teátrális kosztümök és negyedórás átöltözések, viszont előfordul, hogy egy-egy szám között azzal telik három-négy perc, hogy Cyndi a színpad széli takarásban újrarúzsozza a száját. Hiszen mi a fenéért bajlódjon azzal, hogy elmenjen az öltözőig – ő ilyen, és nem is akar más lenni. A három évtizeddel ezelőtt lemez címe „She's So Unusual”, azaz „Ez a lány olyan szokatlan”. És valóban, Cyndi Lauper meglehetősen szokatlan volt már akkor is, és azóta is az.
A lereagálhatatlan művész
A koncert után hazaérve eltökélt szándékom volt, hogy utánanézzek, mégis mit csinált ez a nő az elmúlt húsz évben, és felfedeztem, hogy tavaly még saját reality show-t is kapott: Amerika egyik legnézettebb, nőknek szóló kábelcsatornáján „Cyndi Lauper – Still So Unusual” címmel pörgött a valóságshow, amely bemutatta Lauper egy-egy napját. Mi egy reality-generáció vagyunk, tudjuk, mi a jó – de ez speciel baromira nem az. Zavarbaejtő nézni, ahogy abból csinálnak műsort, hogy Cyndi vendég fellépő lesz a Voice-ban, és izgul a fellépése előtt, meg fél, hogy nem tud énekelni. Három epizódot néztem meg, míg úgy éreztem, átfogó képet kaptam a Cyndi Lauper jelenségről.
Ennek a nőnek abban van a varázsa, hogy egy társadalmi számkivetett: furasága emberemlékezet óta a legfőbb színpadi kelléke. Az ember nézegeti egy ideig, ahogy küszködik, hogy megnevettesse a közönséget, aztán észreveszi, hogy valójában ő maga küszködik: fogalma sincs, hogyan reagáljon rá. Cyndi Lauper történetei, dalai, külseje, valóságshow-ja is ilyenek. Hogy a fenébe reagáljon az ember arra, hogy egy hatvan éves nő erotikusnak szánt, rekedt Minnie-egér hangon elcincogja, hogy Sin (azaz bűn) a beceneve, meg hogy negyedszerre játssza el, hogy felmászik a hangfal tetejére, majd kissé sután leugrik onnan? Vagy arra, hogy egy ponton előkap egy furulyát – de olyan klasszik igazit, amin általános iskolás osztálytársnőnk, Zsuzsi játszott -, és elfurulyázgat néhány taktust, később pedig egy szál ukulelével énekel, de belesül, majd újrakezdi? Ezt lehetetlen besorolni bármiféle kategóriába.
Ezért is szeretjük
Szokás mondani, hogy Lady GaGa az új Madonna, Miley Cyrus az új Gaga, és így tovább – de Cyndi Lauperhez senkit sem hasonlíthatunk. Sem előtte, sem azóta nem került elő még egy ilyen cuki őrült nő, akinek tulajdonképpen tökmindegy, hogy egy stadion színpadán, vagy a nappali szobájában van, ő a maga részéről úgy viselkedik, ahogy neki tetszik. Ugyanakkor Lauper munkásságának színpadon kívüli része is teljesen rendben van: óriási emberjogi kampányok arca, rendszeresen kampányol az LMBTQ közösségért, és még a MAC kampánya is - amelynek plakátjain Lady Gagával pózolt – az AIDS-prevencióra hívta fel a figyelmet. Nem lehet azt mondani rá, hogy céltalan magamutogatás vezérelné – amit csinál, az teljesen hiteles, egy egész életszemlélet áll mögötte.
„Régebben mindig azt kérdeztem magamtól: 'Vajon Madonna belemenne ebbe?' De aztán rájöttem, hogy én nem Madonna vagyok, hanem Cyndi Lauper” – avat be minket hétköznapi tudathasadásaiba, emellett pedig – hatvan év ide vagy oda – még mindig sokkal tisztességesebben énekel, mint mondjuk Britney Spears, aki a pletykák szerint Las Vegasi show-ját non-stop playbackkel nyomja.
Önnek mi a véleménye Cyndi Lauperről?
Ha ez a cikk nem Cyndi Lauperről szólna, ide most egy csattanós, az írást lezáró néhány sor kerülne, de hogy kicsit önök is érezhessék, milyen az énekesnő társaságában tölteni másfél órát, inkább belekezdek egy másik sztoriba. Azt meséltem már, amikor... melyiket is akartam mondani? Eh, mindegy. De hol is tartottam?
