Amikor megjelent 2006-ban az Arctic Monkeys első nagylemeze, rögtön bankot robbantott: az lett minden idők legjobban fogyó bemutatkozó lemeze Angliában, a kritikusok is imádták, a Rolling Stone például be is választotta minden idők legjobb ötszáz lemeze közé. Ahogy mondani szokták, a sheffieldi együttes nagyon elkapta a korszellemet. A Whatever People Say I Am, That's What I'm Not című albumon ugyanis úgynevezett király, bulis, táncolható gitárszámok voltak, amikhez hasonlóval akkoriban majdnem minden indie-zenekar megpróbálkozott. Ekkorájt futott fel egy csomó gitárzenekar (bárcsak ne tették volna), például a Killers, a Bloc Party, a Razorlight, amik mellett az Arctic Monkeys azért elég vagánynak számított. Mi maradt vajon ebből mostanra?
Akadt mocskosság is
A helyzet az, hogy a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not számai közül a legnagyobb karriert az olyan, táncolhatónak kikiáltott számok futották be, mint az I Bet You Look Good on the Dancefloor vagy a Dancing Shoes, holott azon a lemezen voltak többé-kevébé punkosnak nevezhető számok is. Ezek közül a leghíresebb nyilván a When The Sun goes Down volt, az én kedvencem viszont mindig is a From the Ritz to the Rubble volt, amit mindig mindenhol elfelejtettek megemlíteni. Sőt, hogy őszinte legyek, ez volt talán az egyetlen szám, amit igazán bírtam erről az albumról. Tök jól húzott benne a ritmusszekció (amit azóta is közhelyszerűen emlegetnek), lendületes és rövid volt, és akadt benne némi mocskosság is.
Aztán egy évvel később kiadták a kötelező második albumot, amiről talán ha két szám volt érdekes (Teddy Picker, Balaclava), mindenesetre hatalmas siker lett az is. Túl sok emlék erről nem maradt. A harmadik albumra aztán az Arctic Monkeys is érezte, hogy változtatni kell, és tök merész húzással leigazolták producernek a néhai Kyuss és a Queens of the Stone Age frontemberét, Josh Homme-ot, aki valószínűleg a sivatagi rockról a leghíresebb. Valószínűleg az egyik utolsó férfi, aki tudja, hogyan kell tökös rockzenét játszani, erről ugyanis Dave Grohlnak vagy Trent Reznornak sajnálatosan fingja sincs. Szóval a harmadik, Humbug című lemezre beszállt a srácok mellé, aki aztán ezzel a lemezzel akarták bizonyítani, hogy tökre felnőttek már, úgyhogy súlyosabbnál súlyosabb gitártémákat próbáltak kifacsarni magukból.
Megvan a potenciál
Merész lépés volt, hogy kihoztak egy stoner albumot, a rajongók általában meg is őrültek tőle, és a kritikusok sem emelték a magasba, most mégis az látszik, hogy ezt a kanyart meg kellett tennie a zenekarnak ahhoz, hogy olyan legyen a legújabb albumuk, amilyen lett. A Humbug annyira mégsem tért el a korábbi vonaltól, amennyire gyűlölni szokták. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kedvenc Arctic Monkeys számom ezen az albumon van. A Crying Lightingban ugyanolyan ellenállhatatlanul dolgozik a ritmusszekció, mint a From the Ritz to the Rubble-ban. Egy darabig kényelmesen lépegett a basszusgitár, sercegnek a gitárok, aztán egyre ingerültebb Alex Turner hangja, majd két perc környékén összejön a varázslat, olyan refrén kerekedik ki, amire simán lehetne medvékkel verekedni vagy cápákkal versenyt úszni.
Aztán megint következett egy ráadás, amiből - ahogy a Favourite Worst Nightmare-ből sem - nem emlékszem egyetlen hangra sem, pedig sokan az eddigi talán legjobbuknak tartják. És hogy hogyan lehet ilyen felemás életmű után még mindig kíváncsinak lenni az Arctic Monkeysra? Valószínűleg azért, mert a legtöbbeknek azért voltak akkora szerelmei az eddigi albumokról, amikért érdemes nekilátni az aktuális lemeznek, hátha. Hiába tartanak már az ötödik albumnál, az Arctic Monkeysban továbbra is megvan a potenciál, hogy a legnagyobb rockzenekarok közé emelkedjen, ha egyszer végre tökéletesen jön ki a lépés. És most itt vagyunk, az NME azt pedzegeti, hogy az évtized legfontosabb albuma született meg, és a Pitchfork sem próbálja elverni, ahogy általában a nem amerikai gitárzenekarokat szokta.
Ezzel érdemes foglalkozni
Na, de akkor milyen lett az AM? Abban tulajdonképpen mindenki egyetért, hogy korántsem hibátlan. A Mad Sounds a király háttérénekes részek ellenére sem tűnik többnek, mint egy lassúzós szalagavatós szám, a No. 1 Party Anthemben az égvilágon nem történik semmi - leginkább azt a szomorú időszakot idézi a Humbug környékéről, amikor a fülledtség és az olcsó hotelek hangulatának megzenésítésével kísérleteztek. A számok felét simán ki lehet szórni a lemezről. A legjobbak közé tartozó számokkal is időnként elődfordul, hogy hiányérzetem marad. A Fireside-ból valahogy végig hiányzott, hogy istenigazából erőre kapjon: ha már gitárszólószerűség kerül bele, akkor ott megnyomhatták volna, hogy karcosabb legyen a hangzás, de legalább a háromperces számhossz megbecsülendő. Akadnak tehát kilengések az albumon.
Ahhoz képest viszont, hogy az Arctic Monkeys eredetileg sheffieldi suttyók bandája volt, tényleg sikerült kinőniük magukat. Egyrészt egész jól illeszkednek a zenébe a különböző példaképek megidézései (például John Lennon az Arabellába), másrészt pedig az utcán hallgatva már nem az jut az ember eszébe, hogy mennyire szét fogja ütni magát este, hanem hogy azért igyekszik érzéssel fogyasztani, hogy másnap ne kelljen őrülten kellemetlenül éreznie magát. Alex Turner különösen nagyot fordult, a lúzer, hosszúhajú gimnazistából a Glastonbury fesztiválon sikerült menő pinabubussá alakulnia, akinek a tenyeréből eszik a közönsége, különösen a nők. A kisujjára még pecsétgyűrűszerűség is jutott, ami akkor volt a legviccesebb, amikor a When the Sun Goes Downban hergelte az embereket.
Persze a legtöbb kritikában megjegyezték, hogy valószínűleg minden rajongás ellenére sem ez lesz a legnagyobb Arctic Monkeys-lemez, hanem (talán, végre) a következő, legalábbis erre fogadnak a legtöbben. Megállapítják, hogy igenis szükség volt a Humbuggal a sivatagi rockzenei kitérőre, így legalább elindultak valamerre. És azt is megjegyezték, hogy ezen az albumon már kétségtelenül összeforrni látszik a pajkos angol, mondjuk hogy "Arctic Monkeys hangzás" a monumentális riffekkel, de érezhető, hogy innen vezet még tovább is az út. Mindenesetre Turnerék megcsinálták a bemutatkozó albumuk utáni legjobb lemezt. Ha valaki idén gitárzenét szeretne hallgatni, akkor mindenképpen ezzel érdemes foglalkozni, és azért már ez sem hangzik rosszul.
