Sírba vittük a Bizottságot a Műcsarnokban

Pénteken látogattunk el a Műcsarnokba, a végnapjait élő Bizottság-kiállításra. Az ismerőseim közül már többen részesei voltak ennek az élménynek, és elismerően nyilatkoztak róla. Ez pedig sokkal jobban megnehezítette a helyzetemet, mint sejtettem: ha valamiért mindenki odavan, abban az ember automatikusan elkezdi keresni a hibát.

Keresni kerestem én is, de nem nagyon találtam. Nem azért, mert zavarbaejtően rajongok a zenekar művészeinek életművéért; nem azért, mert úgy érzem, „hol vagyok én ahhoz, hogy kritizáljak egy ilyen kaliberű kiállítást”, és még csak azért sem, mert én mindössze 2 éves voltam, amikor a zenekar feloszlott, így egyetlen koncertjükön sem voltam ott. Azért nem találtam hibát, mert egész egyszerűen alig volt benne hiba. Amiket nagy nehezen találtam, azok sem hibák, inkább csak szőrszálhasogatások, és néhány óra távlatából ezek az apróságok inkább még szerethetőbbé varázsolták az élményt.

Műfű, műfal, műtűz és a Tescós kályha

A Nem bírom a gyűrődést című számuk refrénjét idéző, "Sírba visztek" – a Bizottság a Műcsarnokba megy című kiállítás koncepciója, felépítése olyan észrevétlenül szippantotta be a látogató agyvelejét az érzékszervein keresztül, az órák olyan gyorsan pörögtek a Műcsarnok falai között, hogy arra talán csak egy tapasztaltabb pszichoterapeuta tudna magyarázattal szolgálni. A teljesség igénye nélkül vegyük csak sorra!

Az első hatalmas kiállítótérben műfű fogadja a belépőt, egy felnagyított fotó a Bizottságról a szemközti falon, jobbra és balra egy-egy műfal hét-hét bemélyedéssel az oldalán, középütt, legelöl egy bizarr kompozícióval. Közelebb lépve derül ki, hogy ez nem más, mint Wahorn Andrástól a Bizottság síremlékműve. Az emlékmű híven gondoskodik arról, hogy teljesen megfeledkezzünk a külvilágról: van benne szökőkút halakkal, műtűzzel, fogaskerekeken körbemasírozó elefántokkal, a tetején pedig a zenekar tagjait ábrázoló szoborral. Wahorn a következőképp fejtette meg alkotását a nézőknek a megnyitón: „Ebben a vízben a kezdet tengeréből emelkedik ki a Bizottság síremléke. Bronz és arany lett volna, de végül Tescós kályha lett, a sors kiszámíthatatlan varázsa miatt”.

A már említett műfalak 7-7 mélyedésében 14 kortársuk osztja meg emlékeit, gondolatait, véleményét a Bizottságról: Nagy Feró, Sturcz János, Bárdos Deák Ágnes, Fakó Árpád, Szilágyi Lenke, Kukorelly Endre, Medvigy Gábor, Melis Lászó, dr. Máriás, Bukta Imre, Till Attila, Lugosi Lugo László, Soma és Fábry Sándor videofelvételen vannak jelen. A következő teremben a magyar hanglemezgyártásnak állítottak emléket egy lemezborítókból összeöltött folyosóval, a falakon plakátokkal, újságcikkekkel, és természetesen bele is lehetett hallgatni egy-egy lemezbe. A soron következő állomáson  feLugossy, efZámbó és Wahorn képzőművészeti alkotásait magában foglaló gyűjteményt vizsgálhattuk meg közelebbről, közben a terem végéből szólt a zene. Ezután érkeztünk el az igazi Bizottság-relikviákhoz: korabeli fotók, újságcikkek, koncertfelvételek garmadája várt minket. A túra vége felé Wahorn-efZámbó-feLugossy hármastól tekinthettünk meg installációkat és performanszokat.

Az egész kiállításnak volt egyfajta különös lüktetése. A videoinstallációkból, hangfalakból kiszűrődő dallamok, hangok furcsa egésszé olvadtak össze a Műcsarnok tereiben, egy szomorú, melankólikus, elmúlás-szagú egésszé.

Ahogyan lassan végigsétáltuk a nyolc termet, mindvégig ott lihegett a nyakunkban az érzés, hogy véget ért valami, és ennek állítottak emléket. Egy bizarr halotti toron voltunk, ahol nem étel volt a táplálék, hanem egy teljes életmű. A halotti torokon minden egyes falattal – bármilyen perverznek is tűnik ez, de – könnyebb lesz az ember lelke, a kiállításon minden egyes mű után nehezebben léptünk.

"Körülleng a dekadencia különös és perverz illata"

A 8 kiállítótérben olyan ingeráradat ért minket, amire talán csak a legjobb drogok képesek, pedig nem voltam soha nagy Bizottság-rajongó. A kiállítás célja sem az volt, hogy rajongókat toborozzon. Sokkal inkább az, hogy megmutasson egy olyan világot, ami már elmúlt.

A Bizottságot sosem láttam koncertezni, 2 éves voltam 1986-ban. Mégis felgyorsult a pulzusom a Folytathatatlan folytatás című interjú hallgatása közben. Hosszan gondolkodtam azon, mit jelenthetett akkor szabadságra vágyni, alkotni, és adni valamit az embereknek a művészeten keresztül. Nem tudom. Az ember szakadatlan vágyik a szabadságra, szüntelenül alkotni akar, és természetesen adni is akar valamit vissza abból, amit kapott. A nyolcvanas években nekem a rendszer egyre kevésbé fojtogató nyomását legfeljebb az óvoda egyre fojtogatóbb rabsága jelentette. De ebből is szabadulni akartam, ahogyan rajtam kívül nagyon sokan mások a saját rabságukból. A művészet – legyen az zene, tánc, színház, egy film, egy könyv, vagy egy egyszerű grafika –, ha rövid időre is, de képes arra, hogy elfeledtesse az emberrel, hogy sosem lesz szabad.

Mi egy kicsit szabadok lehettünk ezen a kiállításon, köszönjük.

Blogmustra