Retró nyaralás kiskapuk infláció

Ha valaki a tavasszal mondjuk még időben kapcsolt, akkor egész normális áron tudott szállást foglalni magának idén nyárra. Ha szerencséje van, ez az ár meg is maradt, a repülőjárat is elindul a sztrájkok, törölt járatok, torlódások és egyebek ellenére, és akkor már csak a nyaralóhelyen kell szembesülni azzal, hogy az árak nem ugyanazok, mint amikhez korábban szokva voltunk.

Kevésbé korán ébredők, netán spontán nyaralásra hajtók folyamatos csodálkozásnak teszik ki magukat 2022 nyarán, pedig most éreznénk először igazán, hogy jó szívvel mozdulunk ki. Még szerencse, hogy a felgyűlt vágy és források egy része rendelkezésre áll, mert ha csak a horvát tengerpartra szándékozunk is kocsival legurulni, a benzináraktól a szállásig, az élelmiszeren át, minden ceruza vastagabban fog.

Ügyeskedni kell: megvannak még a régi kiskapuk?

Régen talán jobban hozzá voltunk szokva, más okokból kifolyólag, hogy a lehetőségeink korlátozottabbak: vittük magunkkal a májkrémarzenált és egyéb konzerveket, csomagoltuk a tartós tejet, egy-egy üveg lekvár is befért otthonról. Később jól jöttek a porlevesek és instant tésztaételek, esetleg a csomagolt toastkenyér. Bizonyára több hűtőtáska fogyott akkoriban, mert természetes volt, hogy ilyen tartalékokkal felszerelkezve induljunk útnak.

Ilyen volt a retró nyaralás

Most újra érdemes csomagolni, amit lehet, vagy legalábbis a nyaralásos bevásárlást a kinti szupermarketekben intézni, mert a horvátországi kemping strandján simán elkérnek 2000 forintnyi pénzt egy kis adag sült krumpliért is.

Persze kiskapuk mindig voltak és vannak, a kreativitás pedig szükség esetén csodákra képes: alap, hogy aki tud, céges autóval megy. Nyilvánvalóan a határ előtti utolsó benzinkúton még csurig tankoljuk a járgányt. Az is magától értetődő, hogy egy 5 éves gyereket általában 2,5-re tagadunk, hogy ne kelljen neki külön ágy vagy belépő bárhova is.

Mert több évtized hiánygazdaságban nélkülözés megtanított egy-két generációt arra, hogy nagyon is értékelje, ami van. Így már érthető, hogy a korlátlan fogyasztásos, svédasztalos étkeztetésnél annyit pakolunk egyszerre a tányérra, hogy a toronnyal alig lehet az asztalig is visszazsonglőrködni. Máshol nem gyakorlat, hogy időkorlátot szabnak az ilyen éttermekben, mert fel sem merül, hogy valaki csak azért ebédeljen 3 óránál hosszabban, hogy közben még egyszer dudára jóllakhasson. Ráadásul külföldön az ilyen éttermekben bevett gyakorlat, hogy a meghagyott maradékokért pluszköltséget számolnak fel egyfajta büntetésként.

Ezzel szemben, mi olyanról is hallottunk már, aki kényelmesebben oldotta meg a büféasztalos bőség zavarának helyzetét, és egyenesen a székét vitte a svédasztalhoz, leült elé, és ott fogyasztotta el az (összes) ételt.

Mit nekünk infláció!

Régen sem volt ez máshogy. A nélkülözés évtizedeiben a túlélési stratégiák és ügyeskedős kreatív megoldások fordítottan arányosan szárnyaltak a boltok üres polcaihoz képest.

• A kamionos rokonnal rendelkezők nagy bizniszt csinálhattak a külföldről behozott csokikkal, bonbonokkal, nescaféval, amiket munkahelyi öltözőkben, fű alatt értékesítve, igazi win-win szituációt realizálhatott vevő és eladó egyaránt.

• Édesapám annak idején, a jó öreg ’80-as évek derekán a fürdő pénztáránál felmutatta könyvtári tagsági igazolványát kellő távolságból, irigylésre méltó magabiztossággal bemondta: „Fürdőigazgatóság!” ilyenkor már soron kívül bent is voltunk, és egy perccel később boldogan lubickoltunk.

• Mások éttermezés során kikértek egy kancsó vizet drága üdítő helyett, és beletöltötték a kis celofánzacskós üdítőport, ami zöld almás ízében volt talán a legjellegzetesebb.

• Aki tehette, fénymásolta a nyugdíjas-, vagy egyéb, kedvezményre jogosító távolsági buszos, vonatos szelvényt, amely egy A4-es ív harmadára nyomtatott rácsosháló-rendszer volt, rendkívül fondorlatos módon. Semmi mikrocsip, hologram, mágnes, vonalkód, nuku! A színes fénymásoló megjelenése után pofonegyszerűen reprodukálható szelvény előállítása a rutinhuncutságokhoz tartozott.

• Édesanyám egyszer a postán csekket akart befizetni, és amikor már csak egy ember volt előtte, megdöbbenve tapasztalta, hogy a pult alól 2 db tízes doboz tojás került elő, a sorban álló hölgy megköszönte és elrakta. Anyám sorra kerülvén, kezében a villanyszámlával zavartan érdeklődött: „elnézést, van tojás?” A postáskisasszony felháborodottan kérdezett vissza: „hölgyem, hogyhogy van-e tojás? Ez egy postahivatal!” Majd hangnemet váltva halkan hozzátette: „rendelnie kell, csütörtökre tudom hozni”.