Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vajon miért kezdünk gügyögni egy gyereknek? Így akarunk az ő szintjére kerülni, vagy a gyengédség iránti saját vágyunkat vetítjük ki rá? Vekerdy Tamás Kicsiknek és nagyoknak című könyvében komoly hangsúlyt helyez ennek megvitatására és a gügyögés és gyereknyelv közötti különbség tisztázására. Ebből szemezgettünk.
Egy gyerek láttán az emberből, különösképpen a nőkből, könnyen, akár önkéntelenül is előtör a gügyögés. Nyafogva, selypítve, ostobán kezdünk beszélni hozzájuk, meg sem fogalmazva magunknak, hogy mégis miért. Talán gyengeelméjűnek gondoljuk őket? Így akarunk jó benyomást kelteni bennük? Azt gondoljuk, ekképpen nyerhetjük el a bizalmukat? Esetleg a beszédelsajátítást véljük izgalmasabbnak általa? Rejtély. Az ilyen jellegű indíttatások azonban – jobb mielőbb tisztázni – kudarcra vannak ítélve. A gyerekeknek nincs szükségük gügyögésre, még akkor sem, ha ők éppen azt a korszakukat élik. Amivel könnyen összekeverjük, az a gyereknyelv, azaz egy olyan kommunikációs forma, stílus, ami valóban a gyerekhez idomul anélkül, hogy közben valamiféle fölényt tanúsítana.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Vekerdy Tamás erre egy rendkívül szemléletes példát hoz fel Kicsikről nagyoknak című könyvében, ahol egy édesanyát idéz:
„– Anyám mindig mondja, hogy ne gügyögjek a gyerekkel. Én is hülyeségnek tartottam a gügyögést, de mióta Ági megszületett, egyszerűen úgy érzem, hogy így rendesen beszélgetni tudok vele. Én azt mondom, hogy ha-!, s ő pontosan tudja, hogy ez azt jelenti: fel a fejjel, nézz ide! Vagy azt mondom, á-,! egészen rövid á-val, vagy kérdezem: á-? – és ez azt jelenti, hogy lehet enni, vagy éhes vagy-e? – és ő nekem erre a nézésével vagy a szájával válaszol.” Erre mondja Vekerdy: ez nem gügyögés, ez gyereknyelv.
A gügyögéssel ellentétben ez az egyedi nyelv már valóban képes bensőséges hangvételt kialakítani, megkedveltetni a beszédet, s a dallamos hangok által játékos utánzásra hívni a gyereket, akár már nagyon apró kortól is. Ebben a gyerek játékot lát, ami gyakorlásra buzdítja, elsajátítva így – tanítás nélkül is – mindent, ami a későbbi beszédhez szükséges lesz.
Ezzel szemben a gügyögés
Weöres Sándor így ír róla: „A gügyögés a felnőtt érzelmi kitörése, a szerelmesek gügyögnek meg a nők, de nemcsak a gyerek, hanem egy szép virág vagy a kedves kanárimadár láttán is. A gügyögés gyengédséget feltételez, márpedig ez a gyerekből eleinte hiányzik. [...] A felnőtt azt hiszi: a gyerek gügyög, holott: első ementális hanggyakorlata ez.” A gyerek a hangját próbálgatja, fedezi fel, mi pedig ettől olvadozva, akaratlanul is bután selypegni, gügyögni kezdünk. Ha nem visszük túlzásba persze, ez talán nem is akkora baj, csak tudjuk, hogy nekünk van erre szükségünk, és nem a gyereknek.
Ő szívesen hallgatja a felnőttek kedves, értelmes vagy számára valamilyen érzést közvetítő szavait, mondatait anélkül, hogy mi megmásítanánk azokat. Mondogatja, ismételgeti, ahogy tudja: a dallamát, a ritmusát, egyes hangokat vagy szótagokat belőle, neki ez éppen elég élvezetet ad. Így válhat külön a gyereknyelv az általános értelemben vett beszédtől, de nem mosódik össze a gügyögéssel, ami valahol lealacsonyít, idétlenné tesz minket és a gyereket is.
Mi a helyzet a bamba és idétlen mondókákkal?
A gyerekmondókák, -versek és -dalok is azért olyan értékesek a gyerekek nyelvi fejlődését tekintve, mert zeneiségükkel élvezetessé teszik a gyakorlást, és mozgásra buzdítanak, játékká varázsolják az emberi szokásokat és azok elsajátítását. Mindezek mellett pedig elősegítik az érzelmek felismerését és könnyed kezelését is még akkor is, ha számunkra semmi értelme a művek szövegének. Attól, hogy értelmetlen, még nem gügyögés, csupán gyereknyelven íródott.
A gügyögés mellőzése nem jelenti azt, hogy ne használhatnánk beceneveket, rövidítéseket vagy akár halandzsaszavakat a gyerekeink előtt, hiszen a hangképzésüket ezek is játékosan fejlesztik, miközben bensőséges, varázslatos és megnyugtató légkört teremtenek. Az értelmetlennek és bambának tűnő gyermekmondókáknak is (például a Hej, Gyula, Hóc-hóc katona, Lóg a lába) ebben rejlik a csodája. Aki kipróbálta már, tudja, hogy milyen hatást váltanak ki a gyerekből. Ezeknek a népdaloknak és mondókáknak az „értelmük” – Vekerdy szavaival élve – mélyebben van: a dallam, a ritmus, a mozgás mélységeiben.
A gügyögés alatt tehát alapvetően nem azt értjük, amit mondunk, hanem azt, ahogyan. Eltúlzott nyájasságot, fölösleges bazsalygást, ami már tulajdonképpen alábecsüli a gyereket.
És mit mond Weöres Sándor? „A gyerek örömét leli mindenben, ami körülveszi és nem fájdítja. Így örül a ritmusnak és sokszor az értelmetlen beszédnek is.” A gyerekek szívesen hajtogatják ezeket a ritmusuk miatt, és mert az ismeretlen vagy értelmetlen szavakba beleképzelhetnek bármit. „A gyerekversnek sokszor varázsige jellege van, éppen mert közel került a nyelv ősi világához, de ennek semmi köze a gügyögéshez. Mert a gügyögés, ha kimondatlanul is, leszáll a gyerekhez, oktalan fölényt tanúsít; a művészet pedig előadó és hallgató között éppen az egyenlőséget teremti meg. Katedráról csak a tudomány beszél.”
