A közbeszédet lassan egy hónapja határozza meg, ki mit tart a könyvről. Egyfelől több tízezren írtak alá egy betiltást szorgalmazó petíciót (úgy, hogy ennél több nagyságrenddel kevesebben láthatták egyáltalán a könyvet), másrészt viszont az iránta való óriási kereslet miatt az eredetihez képest tízszeres példányszámban kellett újranyomtatni. A témában többek között pszichológusok, könyvkiadók, politikusok szólaltak meg, nyilatkozataik döntő többsége azonban csak a mesék egy részére reflektál, méghozzá erősen érzelemvezérelten.
Miről beszélgetünk?
Nem pontosan arról, ami a könyvben van. Azt ugyanis jelenleg nem mint a különböző társadalmi kisebbségek láthatóságát segítő munkát nézzük. Sőt, megítélésünk kiindulása még csak nem is az abban elmesélt történetek irodalmi színvonala. Reakciónk alapja – akár az egyik, akár a másik álláspontot képviseljük ebben a kétpólusú vitában – az, hogy mit gondolunk az LMBTQ-emberek és a többségi társadalom viszonyáról, identitásról, szexuális orientációról és az ezzel kapcsolatos érzékenyítésről.
Nemcsak az elsöprő erejű, kontrollálatlan indulatért kár, de ezért a leegyszerűsítésért is: a gyűjteményben ugyanis messze nagyobb a sokszínűség, mint a róla való beszélgetésben. A fókusz totális eltolódása miatt például viszonylag kevés szó esett a könyvben felvetett szintén fontos társadalmi jelenségekről és az arra való figyelem fontosságáról, és háttérbe szorulnak az olyan szakmai szempontok is, amelyek segítenének eldönteni, hogy egy-egy történetet melyik életkorban érdemes elolvasnia annak, aki szeretné.
Mit eredményez ez?
A könyvvel kapcsolatos álláspontok egyelőre bipolárisak: a fekete és a fehér itt a könyvtől való kritika nélküli elfordulást, gyűlölet- és félelemkeltést jelenti, a fehér pedig azt, hogy minden mástól független és minden mást felülír az az üdvözlendő szempont, hogy ebben a mesekönyvben végre olyanok is szerepet kaphatnak, akik eddig nem.
Úgy tűnik, messze vagyunk még attól, hogy helyén kezeljük a dolgot: az évente megjelenő számtalan mesekönyv közül ez csak egyetlenegy, ami sokaknak tetszik, másoknak nem, de (előbbiek bánatára) sem megváltani, (mindenki örömére) sem tönkretenni nem fogja a világot és gyerekeink életét.
A héten arra voltunk kíváncsiak, szerkesztőségünk tagjaiban hogyan csapódott le az elmúlt időszak rengeteg indulata. Az egy dolog, hogy elvi síkon mit gondolunk a könyv felől, az pedig egy másik, hogy megvesszük-e, fogjuk-e tényleg forgatni és mit várunk tőle. Az erről folytatott beszélgetés nagyon tanulságos volt: bár alapvető, hogy mindannyian az elfogadás és a tolerancia pártján állunk, még így is jócskán volt köztünk véleménykülönbség.
Heti kérdésünk így szól: Te olvasnál a gyerekednek az érzékenyítő mesekönyvből?
Az a baj, hogy nem a színvonalról beszélünk
Voltak, akik úgy gondolták, hogy egy mesekönyv értéke elsősorban annak színvonalában mutatkozik meg. Mindegy tehát, hogy kik a szereplői, vagy hol játszódnak az egyes történetek, a lényeg, hogy a történet hatást tudjon kiváltani, és ha erre nem, vagy nem megfelelő színvonalon képes, akkor nem megy át a képzeletbeli szűrőn. Ha viszont jó, akkor akár tényleg bárki lehet a főhős és akárhogy kanyarodhat a cselekmény.
„Egy jó könyv legfontosabb ismérve szerintem, hogy bármilyen témáról is szól, bárkik is szerepelnek benne, valami magánál többet, sőt általánosat tud elmesélni. A klasszikus királylány/legkisebb parasztfiú mesék értéke nem függ attól, ki indul épp útnak, hanem abban rejlik, hogy történetükön keresztül megérthetjük, hogy – ha nehéz és kalandos is – a legkisebbek is létrehozhatnak kiemelkedő teljesítményt. Amikor mesekönyvet választok (na jó, választottam), nem annak alapján döntöttem, hogy ki volt a stáblistán, hanem abba igyekeztem kicsit beleszagolni a könyvesboltban, hogy van-e benne szépség és/vagy humor, illetve hogy nem túl didaktikus-e. Megvettem a Meseországot, mert szerettem volna tisztábban látni, és mert míg a fősodrú mesekönyvek hegyekben állnak otthon, ilyen jellegű gyűjteményből ez az első. Hogy mire jutottam? Arra, hogy egyes sztorikat nagyon szívesen elolvasnék a gyerekemnek is, mások annyira nem fogtak meg, de mindennek semmi köze ahhoz, hogy az adott sztoriban cigány asszony, nemváltó sellő vagy épp apró termetű lányka szerepel-e.”
„Hát erre csak azt tudom mondani, hogy simán olvasnám, ez nem kérdés. A mesékben pont az a lényeg, hogy minden bennük van, ami az élet. Ha visszaemlékszem, kábé egy dolog tudott eltántorítani egy mese gyakori felolvasásától: ha én untam vagy hülyeségnek tartottam. Szóval ezen a szűrőn még át kellene menniük :) Egyébként meg ha a gyerekeim nem értették vagy fura volt valami a mesében, vagy kérdésük volt, esetleg én akartam valamit hozzátenni, akkor azt úgyis megbeszéltük utána. És biztos, hogy nem egy politikus fogja megmondani (azt sem), hogy mit (ne) olvassak a gyerekemnek.”
„Nem olvasnám ezt a mesekönyvet a gyerekeknek, mert úgy tudom, hogy régi, jól ismert mesék átirata van benne, amit nem tartok túlságosan igényes kivitelezésnek, ha arról van szó, hogy az LMBTQ + közösség mindennapjait egy kicsit közelebb szeretnénk hozni a gyerekekhez. Szerintem fontos lenne egy hasonló, érzékenyítő mesekönyv, de egy kicsit más kivitelezésben, és mindenféle kisebbségek hétköznapi kihívásait bemutatva.”
Az a baj, hogy még mindig keveset beszélünk a másságról
Többen úgy gondolták, a könyv értéke önmagában az érzékenyítésben rejlik, és ezért nem fair egy ilyen munkának magasabb színvonalbéli kritériumokat állítani, mint a gyerekeink kezébe kerülő többi mesekönyvnek. Mindennél fontosabb, hogy egyáltalán legyenek ilyen kiadványok.
„Feltett szándékom, hogy beszerzem, és átolvassuk minden sorát a 11 éves lányommal. A Meseország mindenkié nagyszerű könyvnek tűnik egy sokszínű világról, és nem akarom, hogy ennek bármilyen oldaláról lemaradjon. Ismerje, értse, szeresse, válasszon kedve szerint. Mindig attól félünk, amit nem ismerünk, én pedig nem akarom, hogy a lányom félelemben és pláne buta értetlenkedésben nevelkedjen. Ez a magabiztosság, a tudat, hogy bárki bármilyen színű, családi hátterű vagy érdeklődésű, attól még érdekes, értékes ember, beleértve saját magát is, és akármit választ, itthon szeretni fogják, fontos lehet az élete, a boldogsága szempontjából. Minden olyan mesekönyv, ami ebben támogatja, nálunk ott lesz a polcon.”
„Pont a napokban beszélgettünk otthon, a lányokkal együtt a könyvről és a témáról. Az én lánykáim abban a helyzetben vannak, hogy az egyik, nagyon közeli barátom meleg, ismerik, szeretik, bár az is igaz, hogy nem óvodáskorukban meséltem el nekik, hogy ez hogy is van. És szerintem (de ez elméleti a részemről, és nem vagyok szakember, de 13 éves korukig már felneveltem két nagyon klassz kis embert) sokkal több haszna van, mint kára, ha megfelelő érettség és nyitottság esetén a gyerekkel erről beszélünk.”
„Mindig úgy gondoltam, hogy ha csak egyetlen dolgot adhatok majd át a saját gyerekemnek, akkor az legyen az empátia – szerintem ez az a minőség, amire a világunknak most a leginkább szüksége van –, amire talán úgy tehet szert, ha minél több emberi történetet és nézőpontot ismer, vagyis ha olvas. A Meseország azért olyan szuper könyv, mert nem tökéletes hercegnőkről szól, akiket tökéletes hercegek mentenek meg, hanem valódi emberekről, és egyfelől rávilágít arra, hogy a sokszínűség és a másság voltaképpen egy szuper dolog, másrészt pedig szerintem ha el tudod fogadni mások másságát, akkor a saját másságodat is könnyebb elfogadni, és fordítva. Néha különben azt érzem, hogy vagy jó száz évvel le vagyunk maradva a korunktól, nem fér a fejembe, hogy még mindig vannak emberek (társadalmak!), akik akik úgy gondolják, hogy csak egyfélék lehetünk, és csak egyféle helyes működésünk van... Én meg fogom venni a könyvet, és ha majd születik egy gyerekem, örülni fogok, hogy van olyan »irodalom«, amihez nyúlni tudok, amikor majd erről kell beszélnünk.”
„Szerintem már önmagában az, hogy olyanokat is megszólít a könyv, olyanok is sajátjuknak érezhetik a meséket, akik nehezebben találják a helyüket a világban, elképesztően fontos – és sajnos hiánypótló. Sokkal kevésbé érzem azt, hogy ez most nekünk szólna, amellett, hogy igen, beszélni kell ezekről a dolgokról, foglalkozni kell velük, dolgozni azon, hogy ne nagy kegyesen elfogadjuk azokat, akik bármiben is különböznek tőlünk, hanem természetes legyen a létezésük. Természetes legyen, hogy egy mesekönyv nem a nagy többséget szolgálja ki, elsődlegesen nem minket akar érzékenyíteni, mert a mese, mint olyan, mindenkinek jár. Jár a háromfülű nyuszinak is, meg a kisgyereknek is, aki négy ujjal született – csak hogy egy nagyon evidens példával éljek. Fogunk belőle olvasni a gyerekkel, mert fontosnak tartom, hogy lássa, hogy a világ nem csak annyi, amennyit mi reprezentálunk, és azok, akik valamiben különböznek tőlünk, épp olyan értékesek. És bízom benne, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy később nem érzékenyen fog majd állni a kisebbségek tagjaihoz, hanem evidens lesz számára, hogy különbözőek vagyunk, és ez így van jól.”
Kár, hogy propagandából propagandának állítják be
Volt, aki szerint még csak nem is különböző kisebbségi léthelyzetekről szólnak a mesék, hanem ennél sokkal általánosabban reflektálnak az emberi élethelyzetek és érzelmek sokféleségére.
„Nem érzékenyítésről van szó – én alapvetően utálom ezt a szót, mert magában foglal valamiféle erőltetést, hogy itt valamit kell csinálni, és valami eredményt el kell érni. Pedig itt nem érzékenyítésről van szó, hanem a különbözőség teljes természetességgel való bemutatásáról. A könyv szerintem nem propagál, nem tukmál, hanem mesél, ami által baromi erősen tanít. Ráadásul még csak nem is csupán társadalmi kisebbségekről van szó, hanem még általánosabban érzelmekről, emberi szituációkról: a különbözőség bármilyen formája (szándékosan nem írok »másságot«) megjelenik.”
Az a baj, hogy ez is csak egy eszköz
És olyan kolléga is akadt, akit nem a történetek, hanem az arra adott társadalmi reakció gondolkodtatott el erőteljesen.
„Szerintem ez abban az értelemben egy társadalmi probléma (vagy tükör), hogy mit éri meg erről mondani. Tehát hogy milyen elveket éri meg ma Magyarországon képviselni a politikai hatalom érdekében. A választ erre a kérdésre láttuk, több helyen is. Nagyobb baj szerintem az értékek megnevezése, aminek definíciós ereje van. A családi érték kifejezést például ügyes propagandatevékenységgel sikerült a toleranciával szemben meghatározni, ráadásul anélkül, hogy bárki explicite elmondta volna, hogy miről beszélünk.”
És te mit gondolsz? Olvasnál a gyerekednek az érzékenyítő mesekönyvből?
