Tom Sawyer és Huckleberry Finn: Hősök voltak, ma talán szégyellnénk őket

A Tom Sawyer kalandjai című könyvből megismert fiút Mark Twain három, a valóságban is élő gyerek karakteréből keverte ki, majd használta fel több regényében is. A 12 éves árva fiú a polgárháború előtti Délen él féltestvéreivel, nagynénjével, no és persze egy színes bőrű szolgával. Tomról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy szorgalmas lenne: éles eszét arra használja, hogy másokkal végeztesse el a rá kiszabott munkát, szabadidejében pedig vadabbnál vadabb kalandokban vesz részt pajtásaival, köztük Huckleberry Finnel. Állandóan elszöknek otthonról, nem foglalkoznak azzal, hogy már a halálhírüket keltik, gyilkosság szemtanúivá válnak, lopott kincset kerítenek kézre, és még sorolhatnánk. Most képzeljük el egy pillanatra azt a mai anyukát, akinek ilyen „deviáns” viselkedésű fia van. Ráadásképpen el kell viselnie a legjobb barátját, Huckleberry Finnt is. 

Még egy csavargó gyerek

A Huckleberry Finn kalandjait Twain az előző könyv folytatásának szánta, s az is lett: a két fiú további elképesztő bonyodalmakba keveredik. Ám miközben Tom a viszonzatlan szerelemmel birkózik, Huck a teljes kiközösítéssel: apja alkoholproblémákkal küzdő csavargó, akinek a fiától minden magára valamit is adó család erősen tart. Ha barátai nem állnának Huck mellett, nagyon magányos életet élne: se iskolája nincs, se rendes otthona, nevelésről, napirendről nem is beszélve, és képtelen beilleszkedni a társadalomba. A történet során saját apja rabolja el, amikor megtudja, hogy fia vagyonos lett, majd rendszeresen veri, miközben egy kunyhóban bezárva tartja. Hucknak sikerül megszöknie, és a menekülésben társra is talál a szökött afroamerikai rabszolga, Jim személyében. További kalamajkák során Jim fogságba esik, Huck és Tom pedig kiszabadítják.

Ismét próbáljuk meg egy anyuka helyébe képzelni magunkat, egy modern nőébe, akinek – tegyük fel – sikerült elválnia a családon belüli erőszak minden szintjét kimerítő, alkoholista férjétől, de fiát képtelen megzabolázni. Nem tudja megakadályozni, hogy elszökjön, nincsenek eszközei, amelyekkel iskolába kényszeríthetné, Huck egyszerűen fittyet hány minden szabályra, és még ha akarna, akkor sem tudna szabadulni saját rossz mintáitól. A kétezres években mind Tomot, mind Huckot gyerekpszichológushoz vagy gyerekpszichiáterhez vinnénk, és valószínűleg minimum ADHD-t, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart diagnosztizálnának náluk.

Kétszáz éve még a sokat tanuló gyerekre gyanakodtak

Igen ám, de az ADHD csupán az 1950-es évektől diagnosztizált tünetegyüttes, Tom és Huck pedig az 1800-as évek derekán „élt”. Ami ma egy diagnosztizálható kórkép, negatívan minősített viselkedésformákkal, addig ugyanez kétszáz évvel ezelőtt irigyelt hősöket csinált Tomból és Huckból. Twain pedig megmutatja, hogy akkoriban egészen mást tekintettek elítélendőnek és gyógyítandónak egy gyerek esetében. Tom iskolatársa, egy német fiú például azért kerül a felnőttek aggodalmának középpontjába, mert túl sokat tanul. Egy új Bibliáért folyó versenyben magát teljesen túlfeszítve magol, végül összeomlása, viselkedése súlyos problémát jelent az iskolának.

A túlzottan szorgalmas gyerekekről, akik ráadásul félénken, idegesen viselkedtek, visszahúzódók voltak, azt felételezték, hogy valószínűleg mentális betegséggel küzdenek. Pláne ha maszturbáltak is: az már a vég kezdetének számított. Különösen nagy veszélynek voltak kitéve azok a gyerekek, akik nem töltöttek elég időt játékkal a szabad levegőn. Persze fontos volt, hogy egy későbbi amerikai felnőtt művelt legyen, ezért is tették kötelezővé az iskolába járást, de ennél is fontosabb volt, hogy robusztus, fizikailag erős, jó állóképességű, bátor férfiakat – későbbi katonákat – neveljenek Amerikának. Aki nem felelt meg ennek az eszménynek már fiatalon, az nemigen számíthatott elismerésre.

Mikor lett negatívum a hiperaktivitás?

Azok a gyerekek, akik nem szerettek kint bandázni a társaikkal, hanem inkább odabent tanultak, az 1800-as és az 1900-as években is komoly aggodalomra adtak okot a szülőknek és a szakembereknek. Az ideges, a többiekénél rosszabb fizikumú gyerekkel kapcsolatos aggodalmak a második világháború idején is tartották magukat. Aztán ahogy a pszichoanalízis egyre népszerűbbé vált és a cél egy mentálisan is egészséges társadalom létrehozása lett, a gyerekek neveléséről is egyre több tudományos kutatást végeztek, s egészen más szemszögből kezdték elemezni a viselkedésüket. 1957-ben, a Szputnyik–1 műhold fellövése idején a gyerekekkel foglalkozó szakértők már nem a jó tanuló, de ideges természetű gyerekek miatt aggódtak legfőképpen: figyelmük a hiperaktív csemeték felé irányult. Ekkorra ugyanis az ész fontosabbá vált, mint az izomerő, és az egyre okosabb nemzedékek felnevelésében látták Amerika jövőjét. Ebből is jól látszik, hogy az, mit tekintünk normálisnak és egészségesnek egy gyerek esetében, nagyban függ attól, hogy a társadalom és az adott ország vezetői milyen tulajdonságokat minősítenek pozitívnak.