Az énidő nem önzővé, hanem értékessé tesz

A szülőség csodálatos. Egyfelől. De borzasztó, kimerítő és végtelen is egyben. Minden varázslatával együtt temérdek gond és kihívás. Gyerekünk megszületésével megváltozik az egész életünk. Igen, klisé, de mégis a legtöbbünket sokkol a felismerés. A szülővé válás által megnő a felelősségünk, és ezzel együtt általában a bizonytalanságunk is. Úgy érezzük, ettől kezdve az életünk akarva-akaratlanul a gyerekünk körül forog. Neki kell lennie az elsőnek a listán. Ha nem, akkor gondatlan, rossz, önző szülők vagyunk. Valóban azok lennénk? Nem, hiszen egyéni lelki jóllétünk nélkül a szülői mivoltunk is csorbul. Ha valóban boldog és kiegyensúlyozott gyerekeket akarunk nevelni, ahhoz elengedhetetlen, hogy magunkról is kellőképpen gondoskodjunk. A szülőség nem kell, hogy teljes önfeláldozást jelentsen, ami a szimpla túlélésre hajt! Bár szép gondolatnak tűnhet, se önmagunknak, se a gyerekünknek nem teszünk vele jót.

Az önfeláldozás csapdája

Szülői szerepünk – főként az anyaság – gyakran megváltoztatja az identitásunkat. Változnak a hormonjaink, az élethelyzetünk, de olykor az egész létezéshez való hozzáállásunk is. Hirtelen fel kell nőnünk a feladathoz, hogy szeretetben, biztonságban és a könyvek által közhellyé vált „ingergazdag”, „stimuláló” közegben neveljük fel a jövevényeket. Természetes, hogy megnő a bizonytalanságunk, a ránk nehezedő felelősség. Nem tudjuk mindenre a választ, mégis úgy érezzük, tudnunk kéne. A szerep sokunkat – bár kevesen merjük beismerni – olykor felemészt. Legtöbben búcsút mondunk a múltunknak: a bohóságunknak, játékosságunknak, spontaneitásunknak, a szabadságunknak és az időnek úgy en bloc. Nehéz a partnerünknek lenni, de önmagunknak is.

Önfeláldozásunk azonban még a gyerekeink számára is veszélyes lehet. Bár azt gondolnánk, mindent feladni a gyerekeinkért nemes tett, hiszen az ő javukat szolgálja, ez így mégsem igaz. Egy teljesen kiszívott, kimerült, feszült, irritált, fizikálisan és érzelmileg elhanyagolt szülő mellett a gyerek nem lesz boldog. Nem lehet boldog. 

Kimondatlan üzenetek

A gyerekeink elsősorban minket figyelnek, tőlünk tanulnak. A család az első számú referenciarendszer számukra, azaz, ami visszajelzést ad nekik a saját személyiségükről, viselkedésükről, az emberi kapcsolatokról és a világ működéséről. Tőlünk tanulják, mi a jó, mi a rossz, mi fontos és mi nem az. Gondoljunk csak bele, hogy mit üzenünk a gyerekeinknek, amikor a saját szükségleteinket háttérbe szorítjuk. Egyfelől azt, hogy anyáéknak nincsenek egyéni igényeik és intim szférájuk. Másfelől azt, hogy önmagunk sosem olyan fontos, mint mások.

Ha mi nem tiszteljük magunkat, a gyerekeink is megtanulják figyelmen kívül hagyni saját szükségleteiket a későbbi felnőtt kapcsolataikban. A legveszélyesebb üzenet ugyanakkor a kimerültségünkből, a feszültségünkből és a boldogtalanságunkból adódik. Egy szülő, aki mindent felad a gyerekéért, az ebből adódó lelki elhanyagoltságának fájdalmát akaratlanul is a gyerekére zúdíthatja. Ő pedig, gyermeki érzelmi és értelmi fejlettségének megfelelően könnyedén magára is veheti ezt a terhet. Hibásnak vélheti magát a mi vágyaink kielégítetlenségei miatt, és felelősséget érezhet azok beteljesítésére. Pedig ez nem az ő dolga.

Érzelmi bankszámla

Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha kilépjen a szülői szerepből és feltöltődjön. Nemcsak önmagunk miatt, de a gyerekeinkért is. Az állandó otthoni menedzsment, főzés, takarítás, szerelés, a gyerekek szállítása, házi feladatok ellenőrzése, szabályok betartatása, szabad játék felügyelete – mind-mind szívják le az energiánkat. Kimerültségünk pedig negatív hatással lesz a türelmünkre, az értő figyelmünkre és az elfogadásunkra is. Marco Buschman metaforájával élve: az érzelmi bankszámlánk mínuszba megy. Többet adunk, mint amit viszonzásként egyáltalán kérünk. Különösen az anyák tudják, hogyan lehet elengedni, lejjebb adni a saját igényekből. De megéri?

Az egyensúlyhiány miatt fokozódik irritáltságunk, ingerültségünk és türelmetlenségünk. Az érzelmi bankszámlánk rendszeres feltöltése nélkül egy idő után senki számára nem leszünk jó társaság. Se a partnerünknek, se a munkatársainknak, se a gyerekeinknek. Sőt talán még magunknak sem. A gyerekeinknek sem kell, hogy állandóan velük legyünk, az viszont annál inkább, hogy amikor velük vagyunk, legyünk lelkileg 100 százalékig elérhetők. Ehhez pedig néha ki kell kapcsolnunk. Úgy, ahogy az nekünk jólesik.

Saját idő, ami nincs

Persze mind örülnénk, ha be tudnánk szorítani némi kikapcsolódást a mindennapjainkba, vagy legalább a fél éveinkbe. Mi is tudjuk, hogy jót tenne, de egyszerűen reménytelennek tűnik. Nem akarjuk, vagy nem tudjuk kire bízni a gyerekeket. A házimunka csak feltorlódik. Talán nem is tudjuk, hogy mire vágynánk igazán. Meg hát sokan nem is szívesen költünk magunkra. Ezek a gondolatok gyorsan elengedtetik velünk, hogy kiálljunk a saját vágyaink mellett még akkor is, ha csak reggel egy óra gyerekek nélküli kávészünetre vágyunk. Talán arra várunk, hogy a környezetünk észrevegye az igényeinket, és meggyőzzön minket arról, hogy megérdemeljük, ezzel ellensúlyozva saját bűntudatunkat azért, mert néha elmenekülnénk. Pedig mindenkinek szüksége van saját időre.

Az egyéni kikapcsolódás csökkenti a stresszt, kitisztítja az elmét, kreatívabbá, produktívabbá tesz, miközben összekapcsol valódi önmagunkkal. Nemcsak nekünk származik belőle előnyünk, de minden emberi kapcsolatunknak is. Ezt a felismerést azonban nekünk kell látnunk. A mi szükségleteinket nekünk kell kommunikálni és megvalósítani. Mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, ami a hosszú lista első harmadában szerepel. A mi döntésünk, hogy belátjuk-e, milyen értéket adhat a saját és szeretteink életéhez, ha megtiszteljük magunkat vele legalább hetente egyszer.

Az én időm, az én döntésem

Hogy ki miként kapcsol ki, az személyenként eltérő lehet. Van, akit a tánc szabadít fel, mást egy kávéházi olvasás, megint mást pedig csak pár óra magány az otthon falai között. Egyénenként változó, hogy épp az egyedüllét vagy a társaság tölt fel minket, valamilyen aktív (sport, alkotóművészet) vagy inkább passzív tevékenység (olvasás, filmnézés). A saját időnk azonban a mi döntésünk kell, hogy legyen, és rólunk kell, hogy szóljon. Ne érjük be azzal, hogy néha gyerekek nélkül mehetünk bevásárolni! Az sem baj, ha elsőre nem tudjuk, hogy mi esne jól leginkább. Próbáljunk ki valamit! Változtatni bármikor lehet. Ha hosszú ideje nem gondoskodtunk saját magunkról, nem is csoda, ha nem tudjuk, mi tenne minket boldoggá. Az énidő ezt is segít megfejteni, hiszen lehetőséget ad arra, hogy újra meghalljuk a saját pozitív gondolatainkat. Ha mi közelebb kerülünk saját magunkhoz, azzal a szeretteink is többet megtudhatnak rólunk. Sőt talán jobb módot is találnak szeretetük kimutatására. Ehhez azonban nekünk kell megtennünk az első lépéseket.

Legyen csapatmunka! Üljünk össze, és beszéljük meg családilag, hogy miként tudnánk megoldani, hogy mindenkinek meglegyen a saját ideje. Vegyük figyelembe a tevékenységet, az anyagiakat és a rendelkezésre álló időt. Fontos, hogy figyelmesen meghallgassuk és elfogadjuk egymás igényeit. Gyakran gondoljuk, hogy a másiknak igenis van énideje, miközben az az időtöltés számára nem értékes. Legyünk kompromisszumkészek, de őszinték is. A gyerekeinknek példaértékű lesz a kommunikációnk, az önazonosságunk és az egymás iránti tiszteletünk is. Ha mi megbecsüljük magunkat és egymást, ők is becsülni fognak minket és önmagukat. Az egészséges és kitartó emberi kapcsolatokhoz ez nélkülözhetetlen. Az énidő tehát nem tesz önzővé, egyszerűen csak értékessé, önmagunk és egymás számára is.