Klári néni: Ha télen korcsolyázhatsz a Balatonon, nem számít, hogy a kenyér fejadagra van

image5 (1)

2020 februárjában új sorozat indult a Díványon. Interjúinkban idős emberekkel beszélgetünk arról, milyen volt az élet 50-60-70 évvel ezelőtt, hogyan éltek, mire vágytak és hogyan szerettek nagyszüleink generációjának tagjai. Interjúalanyaink nem ismert emberek: szomszédaink, nagyszüleink, ismerőseink ismerősei.

Csiky Klára 1943-ban született Nagykanizsán. Rengeteget költöztek, éltek falun is, de mindig tudta, hogy a végcél Budapest lesz. A budai lakás összejött, emellett pedig több mint ötven év házassággal, három gyerekkel és tizennégy unokával büszkélkedhet.

Mesélne egy kicsit a gyerekkoráról, Klári néni? Milyen volt a családja, hányan voltak testvérek?

Az ember a gyerekkorát, ha elég szerető környezetben van, nem úgy éli meg, hogy milyen borzalmas, hiába az ötvenes évek meg a sorban állás. Ha szépek az évszakok, nyáron fürödhetsz a Balatonban, télen pedig korcsolyázhatsz a Balaton jegén, akkor nem jelent gondot, ha a citromért sorba kell állni, vagy hogy a kenyér fejadagra van. Éppen ezért én elég jónak gondoltam a gyerekkoromat. Még az sem rázott meg, hogy az apám elhagyott minket, mert elég zavaros volt a magánélete, talán gyerekként jobb is volt kimaradni ezekből. Én 9 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, az öcsém volt 8, a húgom pedig 6 éves. Apámnak született egy gyereke, de vele nem volt kapcsolatunk. Anyám nagyon rövid időn belül férjhez ment, a nevelőapámmal jó kapcsolatunk volt, elfogadtuk apánknak. Nagyon tisztán emlékszem, hogy rácsodálkoztam, hogy az én idős anyám gyereket vár... pedig akkor még csak 29 éves volt.

Hogy alakult azután? Sikerült megőrizni a jó kapcsolatot?

Gyerekkoromban elég sokat költöztünk. Apám végzettsége pincemester volt, megkövetelte a munkája, a Badacsonyi Állami Pincegazdasághoz helyezték. Haladt felfelé a szamárlétrán, végül igazgatóhelyettes lett. A pozíciójához akkor már kellett volna főiskolai végzettség, de ezt kiválthatta azzal, hogy belép a pártba. Mivel lusta volt beiratkozni a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolára, inkább az utóbbit választotta. Így Balatonfüreden kötöttünk ki, 1987-től itt éltünk. Innen jártunk középiskolába is, kivéve az öcsémet, aki Fehérváron volt kollégiumban.

A nevelőapámnak köszönhetjük, hogy miután leérettségiztünk, mindannyian egyetemre jártunk. Hiába volt ingyenes az oktatás, érettségi után ha a gyerek továbbtanul és nem dolgozik, akkor ugyanúgy viszi a pénzt. Én Pestre jöttem, a bölcsészkarra jártam, Judit húgom a Testnevelési Főiskolára, a kishúgom, Ecike olyan tíz évvel később szintén oda. Az öcsémnek, Lacinak elég viharos egyetemi évei voltak: Miskolcon kezdte az egyetemet, majd Budapesten végzett a gépészmérnöki karon.

Milyenek voltak az egyetemi évek? Ekkor ismerkedtek meg a férjével, ugye?

A bölcsészek és a műszaki hallgatók már akkoriban is szerettek összekeveredni egymással. Margit barátnőmmel együtt jártunk egyetemre. Ők már régről ismerték egymást Zolival (Margit vőlegényén keresztül), és egyszer, amikor nekem épp nem udvarolt senki, kitalálták, hogy összehoznak Zoli egyik szobatársával. Megvolt a randevú, egy presszóban találkoztunk többen, ott volt Zoli is. Másnapra rájött, hogy nem is akar összehozni engem senkivel, mert tetszem neki. Hát így keveredtünk össze, attól kezdve együtt voltunk.

Klári néni és Zoli bácsi esküvője
Klári néni és Zoli bácsi esküvője

És jött az esküvő, a gyerekek?

Ez is egy vicces történet. Nem sokkal később, amikor Margiték eldöntötték, hogy összeházasodnak, én is rákérdeztem Zolinál, hogy te, nekünk mikor lesz az esküvőnk? Sejtettem én már akkor, hogy együtt leszünk, úgyhogy kvázi megkértem a kezét, majdnem 55 évvel ezelőtt. Végül Margiték márciusban, mi pedig májusban házasodtunk össze. Ekkor Zoli már dolgozott több mint egy éve, én pedig negyedéves voltam az egyetemen, még egy évem hátravolt. Maradtam a koleszban, Zoli az ösztöndíja miatt albérletben lakott Bölcskén, a szülei pedig Pakson, ott tudtunk találkozni. Később pedig, amikor Zolit elvitték katonának, feljött Pestre, és mivel házasok voltunk, lakhatott a kollégium vendégszobájában.

Az államvizsgám elég jól sikerült. Nagy meleg volt, én pedig várandós voltam, így a vizsgabiztosok nem is kérdeztek semmit. A júniusi államvizsga után két hónappal pedig meg is született Botond. Akkorra már Zoli mérnökként kapott szolgálati lakást Bölcskén, oda költöztem én is. Itt alig laktunk fél évet, mert Zoli Adonyban kapott gépészmérnöki állást, végül én is ott kezdtem a tanítói pályámat, egy általános iskolában. Itt született meg Emese, a második gyerekünk. A lakásunk nagyon szép volt, viszont vizet a kútról kellett hozni, és olajkályhával fűtöttünk, sokszor hideg volt. De ha az ember időskorában visszagondol arra, hogy semmi kellemetlenség nem érte őt ott, ahol kezdte a fiatalságát, akkor ezek nem jelentenek problémát. Aztán találtunk Adonyban egy másik lakást, Csenge már ott született. Elég jól beilleszkedtünk a falusi életbe, engem egyáltalán nem zavart, hogy általános iskolában kezdtem tanítani. Nagyon kedves kollégáim voltak, nagyon jól éreztem magam. Rengeteget mulattunk, minden iskolai esemény alkalmával nekem kellett rendezni a műsort.

De innen is elköltöztek, ugye?

Igen, 1976-ban Dunaújvárosba, ott már sokkal könnyebb volt. A Patyolattól kezdve volt mindenféle szolgáltatás, amit igénybe lehetett venni. Zoli egy autójavítónak lett a vezetője, én pedig a Dunaújvárosi Főiskolán kaptam állást. Végül 1981-ig éltünk ott, de már akkor tudtuk, hogy később Pestre szeretnénk költözni, amikor Dunaújvárosba jöttünk. Azért faluhelyen megértünk jó néhány dolgot, és azt gondoltuk már egyetemista korunkban, hogy fontos nekünk, hogy olyan helyen éljünk, ahol van kulturálódási lehetőség. Falun elég nehéz volt megszervezni, hogy feljöjjünk egy előadásra vagy hangversenyre. Emellett pedig, ahogy a gyerekek cseperedtek, egyre inkább szerettük volna, ha Pestre kerülnek egyetemre, és nem kell kollégiumban lakniuk. Persze lehet, hogy ők ezt másképp gondolták akkor.

Hogy sikerült végül Budapestre költözni?

Végül ismét Margiton keresztül kaptunk egy jó lehetőséget, így 1978 körül velük együtt kezdtünk építkezni. Akkoriban kalákában épültek a házak, a miénk is. Ez azt jelentette, hogy akinek épp összejött a pénze, annak hétvégente az egész család, a barátok segítettek az építkezésben. Így aztán volt olyan ismerősünk, aki 15 évig is építkezett, mert először neki segítettek három évig, utána ő is ment vissza segíteni a többieknek. Zoli is csak hétvégente jött fel Dunaújvárosból, én pedig otthon voltam, mert tanítás még volt szombaton. Amikor kész lett a lakás és be tudtunk költözni, Botond 13, Emese 11 éves volt, Csenge pedig akkor ment első osztályba. Még most is sokszor hálás vagyok, mert ez az a lakás, ahol élni szerettem volna. Azt hiszem, életemben tizenhétszer költöztem, úgyhogy én akkor megfogadtattam a férjemmel, amikor beköltöztünk, hogy innen már nem megyünk sehova. Öt személyre ez a lakás sokszor szűkös volt, mindig egymásba botlottunk, de most, kettőnknek nagyon jó.

Klári néni és Zoli bácsi lassan hat évtizede tartanak ki egymás mellett
Klári néni és Zoli bácsi lassan hat évtizede tartanak ki egymás mellett

A gyerekek már elég nagyok voltak, ők hogy viselték a költözést?

Nálunk mindhárom gyerek járt bölcsődébe, mert akkoriban nem volt segítségem. De szerették, ahogy az óvodát is. Csenge nem szerette a napközit, amikor felköltöztünk Pestre, de azt is meg tudtam oldani, mert a saját órarendemet igyekeztem úgy alakítani, hogy legkésőbb kettőkor el tudjam hozni az iskolából. Emesét viszont nagyon megviselte a költözés, mert nagyon jó közösségben kezdte az általános iskolát, szerette az osztályfőnökét is, itt pedig egy elég rossz osztályba került, ahol sokat piszkálták, talán mert szerény és visszahúzódó volt. Talán hibát követtünk el, hogy nem vittük át másik iskolába, de én mindig úgy gondoltam, hogy amit ad az élet, azt a helyzetet kell elviselni. Felnőttként mondta is, hogy ő a saját gyerekeivel ezt nem így csinálta volna, de utólag már hiába vagyok okos.

És amikor a gyerekek kirepültek, azt hogy viselte Klári néni?

Azt nagyon nehezen viseltem, amikor Botond elköltözött. A lányok buktattak le, hogy álltam a szobájában és sírtam, ők meg örültek, mert végre mindkettőjüknek külön szobája lett. Érdekes, hogy az teljesen természetes volt, hogy a lányok elköltöznek és férjhez mennek, az nem viselt meg egyáltalán. Végül itt maradtunk ketten Zolival. Bár én soha nem voltam olyan, aki csak a gyerekeire koncentrál, és ezt a gyerekek sokszor finoman jelezték is, hogy nekem mindig Zoli volt az első, de így is nehéz volt megszokni, hogy már csak ketten vagyunk. Ezt talán anyámtól hoztam, hogy ennyire fontos nekem, hogy a férjemmel törődjek, mert az ő házasságai nem voltak felhőtlenek, én meg jó feleség akartam lenni. Tudat alatt biztos azt akartam, hogy nekem sikerüljön. De fontos, hogy valamennyire mindenki alkalmazkodjon a társához, hiszen a jó házasságnak nem az az ismérve, hogy az egyik ember alkalmazkodik a másikhoz, hanem minden helyzetben az alkalmazkodjon, akinek könnyebben megy.

Ez talán az élet minden területén így lenne jó...

Igen, nem csak a házasságban fontos ez, a baráti társaságunk is a kezdetek óta ugyanaz. Még a névnapokat is ünnepeltük több mint 25 évig. Öt házaspárral vagyunk ilyen viszonyban, de mindig fordítottunk egymásra időt. Budapesten elkezdtünk bálokba is járni, minden alkalomra jutott egy ünnepség. Farsangkor például mindig csináltunk garázsbulit. Ilyenkor valamelyik garázst kipakoltuk, aztán jöttek a barátok és a szomszédok. De bálba is járunk farsangkor, a ferences rendtartomány kibéreli a Móricz-gimnázium auláját, és ott rendezik meg minden évben a bált, oda el szoktunk menni a barátainkkal. Volt, hogy úgy rockyztam, hogy lerúgtam a cipőmet. Ilyenkor, és amikor ráállok a sílécre, semmi baja a térdízületeimnek, de másnap mindig azt hiszem, hogy végem van.

És az is nagyon fontos, hogy sok gyerek vegyen körül minket. A gyerekek, illetve az unokák adnak az életnek egy olyan értelmet, ami miatt időskorban sem a bajokkal és betegségekkel foglalkozunk, hanem azzal, hogy hol tudunk segíteni. Ez pedig hatalmas ajándék. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a gyerekeim még most is elvisznek magukkal evezni, síelni, évente többször lemegyünk együtt a Balatonra. Ahhoz, hogy ezek az alkalmak létrejöjjenek, mindenkinek alkalmazkodnia kell a másikhoz. Ez sokkal több annál, mint hogy mi jó emberek vagyunk-e, ez arról szól, mint a házasság: hogy szeretetben elviseled a másikat.

A Csiky család
A Csiky család

Klári néniék három gyerekkel és tizennégy unokával büszkélkedhetnek. Mindig nagy családot szerettek volna?

Igen. Amikor Zolival nászútra mentünk, akkor csináltunk egy házassági szerződést, csak egymás között, hogy miként szeretnénk élni, mi mindent szeretnénk elérni, hány gyereket akarunk. A három már akkor biztos volt, de így utólag visszagondolva lehet, hogy több gyerek vállalására is alkalmasak lettünk volna. Most már könnyen mondom, hogy akár öt gyereket is fel tudtunk volna nevelni, de akkor még nem tudtuk, hogy olyan anyagi helyzetbe kerülünk, amibe ez belefér. Amikor mi összejöttünk, de még nem voltunk házasok, mondtam Zolinak, hogy én csak egyszer megyek férjhez. Az én családomban annyi zűr volt, hogy ezt fontosnak tartottam, de azzal sem fenyegettem soha, hogy elválok tőle. Nyilván, ha vert volna, iszákos vagy ide-oda csámborog, azt nem tűrtem volna, de szerencsére nem ilyen.

Milyenek most a mindennapjaik?

Azt nehezen tudnám elképzelni, hogy nem csinálunk semmit. Zoli nélkül meglenne a cége, de ő szereti, ott fontosnak érezni magát. Ha valami probléma van a házakban, lakásokban, amiket kiadunk, azt ő intézi. Én sem szívesen küldeném el egy kiló sóért, hogy utána itt üljünk egész nap pizsamában a tévé előtt. Nekem van egy napi rutinom, amit itthon el kell végezni, emellett pedig heti egyszer van segítségem. De mindig kitalálom, hogy mivel teljenek a napjaim. A TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) keretein belül sok egyetemen szerveznek nyugdíjasoknak szeniorkurzusokat. Engem érdekelt a művészet, az építészet, a szociológia, és már nyolc éve járok a Pázmányra, minden héten egyszer a barátnőimmel. 1987 óta rendszeresen járok tornázni, két barátnőmmel pedig általában hetente egyszer elmegyünk a Komjádiba úszni. És úgy tizenöt-húsz évig önkénteskedtem a Nagycsaládosok Országos Egyesületében is, itt voltam választmányi tag, elnökségi tag, hozzám tartoztak a kulturális meg az oktatási feladatok.

Gyakran jönnek a nagyobb unokáim, felugranak ebédelni, ilyenkor készülök, mert kettőnkre már nem főzök mindennap, sajnálom rá az időt. Sőt, mindig van valami a hűtőben vagy a kamrában, amiből össze tudnak ők is dobni egy gyors ebédet, ha olyankor jönnének, amikor nem vagyok itthon. Van egy titkos kulcs elrejtve kint, úgyhogy be tudnak jönni. Én meg csak annyit mondok, hogy morzsás asztalt ne hagyjanak itt, és az edények kerüljenek a mosogatógépbe. De nagyon jó érzés, hogy az unokák ennyire otthon érzik magukat nálunk. A kisebb unokákkal is van fix napunk, olyankor én megyek hozzájuk. A gyerekeinket általában színházjeggyel vagy hangversenybérletekkel ajándékozzuk meg, ezekre együtt szoktunk elmenni. Jövő héten megyünk síelni, de már tervezzük a nyári evezőtúrát is.

Rengeteg mindenre büszke lehet, de ha csak egyet mondhatna, mi lenne az?

A legfrissebb, de ez csak egy kis csepp a tengerben, hogy a legnagyobb unokánk, Luca, aki már diplomás, most megy férjhez a nyáron, felkért ősszel, hogy legyek az esküvői tanúja. Azt mondta: Nagyikám, te vagy a példaképem. Ő is hosszú házasságra törekszik, és szerinte ebben én mutattam példát neki. Az igazság viszont az, hogy ehhez egyedül kevés vagyok, mert ugyanúgy kell hozzá a férj is. Azt hiszem, a legbüszkébb arra vagyok, hogy az édesanyám mi mindent örökített rám. Neki nagyon nehéz élete volt, csecsemőkorában árva lett, és mégis olyan életigenlő és kiegyensúlyozott személyiség lett, lett egy olyan pozitív hozzáállása az élethez, amit akár szavak nélkül is, a tettein keresztül át tudott adni a környezetének. De talán ez nem is büszkeség, inkább ajándéknak tartom. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta, hogy én vagyok a legidősebb, az én feladatom összetartani a családot, ezt pedig azóta is komolyan gondolom. A rokonok, barátok közül, aki bajban van, akinek problémája van, az nálunk mindig nyitott ajtót talál. Voltak kevésbé szép időszakok, mert ha az ember megtalálja fiatalkorában azt, akire vágyott, akivel együtt tud élni ötvenvalahány évet, akkor nehezen fogadja el azt, akinek ez nem jön össze. De már beláttam, hogy az is lehet rendes ember, úgy is lehet boldog életet élni, ha valaki nem az én példámat követi.

Mustra