Vastüdő, bénulás, végtagtorzulás, halál: így néztek ki a védőoltás előtt a gyermekbénulás áldozatainak legrosszabb lehetőségei. A poliovírus okozta központi idegrendszeri gyulladás, illetve károsodás – bénulás a betegek egy százalékánál fordul elő – visszafordíthatatlan. A rehabilitáció javíthat ugyan a betegek helyzetén, de a teljes gyógyulás lehetetlen. A vírus nemcsak Magyarországon terjedt el, hanem az egész világon. 1952-ben Amerikán söpört át egy olyan erős járvány, ami háromezer kis beteg halálához vezetett. Hazánkban csak az 1931-es és az 1957-es járvány együtt több mint négyezer gyerek halálát okozta. A betegséget megelőzni és gyógyítani sem lehetett, egyre sürgetőbbé vált hát a védőoltás kifejlesztése. Egyfajta verseny indult meg a kutatók között, amelyből Albert Bruce Sabin került ki győztesen.
A második világháború hátráltatta az oltás kifejlesztését
Sabin 1906-ban jött világra Lengyelországban, ám családjával együtt 1921-ben Amerikába költöztek, ott szerezte meg orvosi egyetemi diplomáját. Rendkívüli módon érdekelték a vírusok, minden erejével azon dolgozott, hogy előrejusson a gyermekbénulás elleni oltóanyag kifejlesztésében. 1935-ben, amikor a Rockefeller Intézetben dolgozott, már nagy sikert könyvelhetett el: emberi testből kivett szöveten szaporította a vírust.
1938-ban Franklin D. Roosevelt, aki maga is megküzdött a betegséggel, megalapította a Gyermekparalízis Nemzeti Alapítványt, és nem sajnálta tőle a pénzt. A második világháború azonban közbeszólt, és háttérbe szorította a kutatásokat. Maga Sabin a fronton harcoló katonák között kitörő járványokat igyekezett csillapítani, a háború befejezését követően azonban visszatért a gyermekparalízis kórokozójának kutatásához. Ám eközben kutatótársai sem tétlenkedtek, 1949-ben Thomas H. Weller, Frederick Robbins és John F. Enders amerikai kutatók kitenyésztették a vírust, és ez 1954-ben orvosi Nobel-díjat ért nekik.
Az első oltás nem lett a legjobb
Az első, hamarjában kifejlesztett vakcina ígéretes volt, ám mégsem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. 1955-ben Jonas Edward Salk jelentette be, hogy ázsiai rhesusmajmok veseszövetében tenyésztett vírust ölt el formaldehiddel. Ezt az elölt vírust injekciózta be először saját magába és családtagjaiba. Úgy tűnt, minden rendben lesz, és miután 1 800 000 gyereken tesztelték az oltóanyagot, megkezdték a tömeggyártását. Ám az egyik oltóanyaggyártó termékeivel kezelt gyerekek körében ismét felütötte a fejét a gyermekbénulás: összesen majdnem százötvenen betegedtek meg, közülük hatan bele is haltak a betegségbe. Egyértelművé vált, hogy a Salk-féle oltás nem nyújt százszázalékos védelmet. Ennek ellenére jóval több volt, mint a semmi, ezért – a hidegháborúra a gyerekek érdekében fittyet hányva – hazánkba is sorra érkeztek az oltóanyagok Amerikából már 1957-től.
Sabin sikere
Eközben Sabin tovább dolgozott, és kimutatta, hogy a gyermekbénulás vírusa főként a tápcsatornán át fertőz. Emellett Salkkal ellentétben úgy vélte, hogy nem elölt, hanem csupán legyengített vírust kellene a szervezetbe juttatni az immunvédelem kialakításához. Ezzel sikerült alaposan megijesztenie a szülőket, akik attól féltek, hogy pont az oltástól lesz a beteg a gyerek, ám az idő Sabint igazolta. 1957-ben már rendelkezésére állt a betegséget okozó vírus mindhárom törzsének legyengített verziója. Az első próbaoltást magán végezte el, majd önként jelentkező elítélteken, később pedig Kubában és a Szovjetunióban: minden esetben biztonságosnak bizonyult. 1957-től gyártani kezdték a Sabin-cseppeket, a szájon át bevehető oltóanyagot. Gyártását 1960-tól engedélyezték Amerikában, 1962-től pedig már szabadalom is védte. Hazánkban már a tesztelési fázis során is alkalmazták, sőt a világ egyik első országaként tettük kötelezővé.
Melyik oltást érdemes alkalmazni?
A Salk-vakcina és a Sabin-cseppek egymás mellett léteztek egészen addig, amíg a Salk-féle változatról ki nem derült, hogy egy olyan vírust is tartalmaz, ami a majmok körében fertőz. Az SV40 elnevezésű kórokozó emberben is képes betegséget – akár rákot is – okozni. Emiatt 1961-től lassan kivonták a forgalomból Salk ellenszerét, és helyette olyat kezdtek gyártani, ami a vírust nem hordozó amerikai szürkemajmok szöveteinek felhasználásával készült.
A vírusfertőzéses probléma egyébként egy ideig a Sabin-cseppekben is jelen volt, amíg át nem álltak ők is a szürkemajmokra. Modern korunkban mind a kétféle vakcina elérhető, a Salk-féle változatot IPV, a Sabin-féle vakcinát OPV rövidítéssel jelölik. Utóbbi erősebb immunitást ad, ám a komplikációk esélye az IPV alkalmazásánál kisebb. A kombinált oltások megjelenése végül teljesen biztonságossá tette a gyermekbénulás elleni oltást, így nem kell tartani attól, hogy a legyengített vírus okozna betegséget. Emiatt 1992 óta ezzel oltják kötelező jelleggel a kisgyerekeket több alkalommal, először 3 hónapos korban. Ebben az időszakban kapják meg a szamárköhögés, a torokgyík, a merevgörcs és az influenza okozta agyhártyagyulladás elleni oltást is.
Mikor szabadulunk meg végleg a betegségtől?
Az oltásoknak hála a gyermekbénulás már csak azokon a területeken fordul elő, ahol az oltást nem tették kötelezővé. 2002 óta a WHO regionális bizottsága megállapította, hogy az európai régió mentes a gyermekbénulás vírusától.
Az afrikai és ázsiai régiókban, a Közel-Keleten, Pakisztánban, Afganisztánban továbbra is fel-felüti a fejét a betegség, így akik ezekbe az országokba oltás nélkül érkeznek, elkaphatják a gyermekbénulást okozó vírust. Minél többen ellenzik a védőoltásokat, annál gyakoribbak a betegségek. Ugyanakkor a WHO kifejezetten optimista a kérdésben, 2006-ban kijelentette, hogy a vakcina modernizálásának és az UNICEF segítségének hála a poliovírus lehet a második, ember által kiirtott vírus a világon (az első a feketehimlő volt). A végső győzelemhez Afganisztán és Pakisztán meggyőzésére és immunizálására van csak szükség, ám ezekben az országokban a radikális erők olykor épp az oltásokkal érkező segítőket támadják meg.
Sabin élete végéig küzdött a vírusok ellen
Albert Bruce Sabin nem dőlt hátra a poliovírus elleni vakcina kidolgozása után. Egész életében a vírusokat, azok szervezetre gyakorolt hatását, és a betegségek kezelését, megelőzését, a vírusok és a rák kapcsolatát kutatta. 1971-ben vonult nyugalomba, de 1974 és 1982 között a charlestoni Dél-karolinai Egyetem kutatóprofesszoraként visszatért a munkába. 1965-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1993-ban, 86 évesen hunyt el Georgetownban.
