"Amióta az eszemet tudom, szemüveges voltam. Egészen kicsi koromtól, tudod, az, akinek ilyen rugósan rátekeredik a fülére a szemüveg szára. Anyukám mesélte, hogy amikor gyanús lett nekik, hogy nem látok, és megkaptam az első szemüvegemet (6 dioptriás, nem kevés), percekig tátott szájjal csak néztem körbe-körbe, még levegőt is alig vettem, annyira lenyűgözött a világ. Utólag pedig értelmet nyert, miért az volt az első szavam - még szemüveg nélkül -, hogy: lámpa. Valószínűleg semmi mást nem láttam odáig." - mesélte kolleganőm.
A szemüveg sokszor igenis problémát jelent. Mármint nem az, hogy hordani kell, hanem az, ha viselni kellene, de nincs. Például azért, mert nincs rá pénze a családnak. Pedig a szemüveg nem olcsó mulatság, csak a keret akár (több) tízezer forintba kerülhet, ahogy lencséért is időnként egy kisebb vagyont kell kiadni.
Ahol viszont szemüveges van a családban, időről időre keletkezik felesleg is. Kinövi a gyerek a keretet, változik a dioptria, változik a divat, vagy egyszerűen csak ráun a régire, és újat csináltatnak. Ezek a már használt keretek pedig sokszor nagyon jól jönnének azoknak, akik nem tudják megvásárolni az újat.
Nemrég egy olyan kezdeményezésbe botlottunk a Facebookon, amelyeknek a lényege, hogy ezeket a feleslegessé vált szemüvegkereteket összegyűjtik, és eljuttatják a rászorulóknak. A program gazdája a soproni Szeretet Háza, amit három éve hoztak létre segíteni vágyó civilek.
Az egész úgy kezdődött, hogy soproni vendéglátósok karácsony környékén étellel vendégelték meg környékbeli rászorulókat. Aztán egyre többféle kérés futott be hozzájuk, egyre több helyen látták, hogy mennyi ember szenved szükséget valamiben, és elkezdték komolyan venni a segítést – mondta el a Díványnak Dombi János.
Eddig környékbeli optikusok, látszerészek felajánlásait továbbították a rászorulóknak, most azonban már ott tartanak, hogy akárhány keretnek tudnak gazdát találni, Soprontól Tarnabodig vagy Kazincbarcikáig. Ezért úgy döntöttek, hogy összegyűjtik a feleslegessé vált szemüvegkereteket, és ezeket is továbbítják oda, ahol hasznukat tudják venni.
Ha ön segíteni szeretne, és éppen van otthon néhány semmire sem használt szemüvegkeret, juttassa el a szervezetnek. Az sem baj, ha éppen nincs pénze postára, a szervezet átvállalja a költségeket.
A Szeretet Háza önkéntesei egyébként az élet más területein is próbálnak segíteni, adnak például ruhát is a rászorulóknak, de nem zsákszámra, hanem mindenki csak azt a ruhadarabot viheti el, amit felpróbált, és jónak talált. Dombi János azt mondja, nagyon fontos, hogy a segíteni vágyó emberek megbízhatnak bennük, és ők is követni tudják, hogy az adomány hová kerül. Ők tulajdonképpen csak „egy ér két szív között” – foglalta össze a szerepüket Dombi János.
Hogy miért csak keretekkel tudnak segíteni, és nem komplett szemüveggel, arról korábban már írtunk, röviden összefoglalva azért, mert túl nehéz, túl bonyolult lenne. A Gyermekétkeztetési Alapítványnak van egy ilyen, tíz falura kiterjedő programja, de még az ő hátterükkel és tapasztalatukkal is probléma a dolog végére járni, gyermekszemészeket találni, akik odamennek, és megvizsgálják a gyereket, és felírják a szükséges eszközt.
Sokaknak viszont már a keret is hatalmas segítség, szóval, ha van otthon fölösleges, juttassák el a civileknek, akik továbbítják a rászorulóknak! Természetesen a felnőtt szemüvegkeretekkel is tudnak mit kezdeni, ha ilyenük van, azt se őrizgessék tovább a fiókban! Csak azt se feledjék, erre is az vonatkozik, mint bármilyen adományra: azzal segítünk, ami még valóban használható, a törött, megreccsent darabokkal más sem lesz beljebb.
