Gyakran kerülnek az anyák és az apák olyan szerepbe, hogy valaki azt várja tőlük: legyenek bírák a gyerek konfliktusaiban. Jöhet az igény a gyerek felől, vagy a másik féltől, és az egyik legnehezebb, ha a testvérek állítják ilyen feladat elé a szülőket. Nehéz ellenállni a nyomásnak, illetve eldönteni, mi a helyes viselkedés.
A leggyakoribb igazságosztó helyzet a testvérháború. Ahol egynél több gyerek van, kikerülhetetlen, hogy megtalálja a szülőt a felhívás: „gyere, állj mellém”. Sokszor azért provokálják a harcot, hogy kiderüljön, a szülő kit támogat inkább, és ezzel befolyásolják az erőviszonyokat. Talán ijesztő ez a megközelítés, mert nehezen illeszthető a jótestvérségről alkotott ideálképbe, hogy a gyerekeknek ilyen akcióik lennének.
Ha belegondolunk, mégis érthető a motiváció, és nem rossz szándék áll mögötte. A nagyobb testvér szeretné, ha nem uralkodna el élete minden területén a kicsi, ezért igyekszik az irányítást magánál tartani. A fiatalabb érzi, hogy ő a gyengébb, ezért szeretné megszerezni a szülői támogatást, olykor saját maga sajnáltatásával, kihasználva a szülő részéről a „te vagy a nagy, neked kell engedned” elvét.
A testvérkonfliktus az, amiből a legnehezebb, de leginkább fontos szülőként kimaradni. Persze, azt sem lehet hagyni, hogy verjék, öljék egymást, de szerencsés, ha a szülő megelégszik azzal, hogy leállítja, esetleg bünteti a nem megengedett viselkedési formákat, de nem próbálja kinyomozni, kinek volt inkább igaza, nem hoz ítéletet, nem áll egyik fél pártjára sem.
Ha ordítanak, elhangzott valamilyen tiltott szitokszó, vagy elcsattant egy pofon, akkor leszögezi, ez nem fér bele, de anélkül teszi, hogy háromszöghelyzetet hozna létre. Így a testvérek nem érik el a valódi célt, a szülő maguk mellé állítását, és értelmét veszti a meccs. Teljesen elmaradni nem fog, hiszen egymás közt is meg kell vívniuk, de csökkenhet a gyakoriság.
A másik gyakori helyzet, mikor valaki: egy pedagógus, egy nagyszülő vagy szomszéd panaszkodik a gyerekre, vagy a gyerek rájuk. Ellentmondásos érzések dúlhatnak a szülőben, mert lehet, hogy szégyenkezik, mikor a tanár elmeséli, hogy viselkedett Lacika az órán, és kedve lenne jól lehordani, ugyanakkor szeretné megvédeni a gyereket a külvilággal szemben, és hajlana rá, hogy sértődötten visszaszóljon a tanárnak, vagy elmondja a gyereknek, hogy szerinte is ő volt a hülye.
Legjobb, ha a szülő nem enged az első indulatainak, mert azok sokszor a kevésbé érett részünkből, például a nárcisztikus sérelemből fakadnak. Ha az fut át anya fején, hogy „Mit szól be nekem ez a nő, az én gyerekem már most okosabb nála!”, akkor jobb, ha hallgat, és inkább akkor cselekszik, ha már nyugodtan átgondolta a helyzetet. Ugyanez érvényes arra, ha az az első reakciója belül, hogy „Nem hiszem el, hogy ilyeneket megenged magának ez a kölyök, majd én megmutatom neki!”
Ha a gyerek konfliktushelyzetbe keveredett, szüksége van támogatásra, de az nem azt jelenti, hogy beállunk mellé harcolni: hergeljük, háborgunk vele. A gyereknek a megértéssel segít a legtöbbet, és azzal, ha érzelmileg áll ki mellette. Tehát nem az a fontos, hogy igazat adjon neki. Azzal segít, ha megérti, hogy abban a helyzetben neki mik voltak a szempontjai, és együtt érez vele. Nem az az elsődleges, hogy igaza volt vagy sem, a biztonságot épp az adja meg a gyereknek, ha akkor is megérti őt a szülő, ha tudható, egyáltalán nem ért vele egyet. A második lépés az lehet, ha segít megvilágítani a másik fél szempontjait is: ezzel a gyerek számára is kezelhetőbbé válik a konfliktushelyzet, és csökken a feszültsége.
Például, ha azt meséli a tanár Lacikáról, hogy szemtelen módon felpattant az óra közepén, engedély nélkül kiment és becsapta maga mögött az ajtót, nem sokat segít a szülő sem azzal, ha közli a tanárral: „a maga dolga, hogy kezelje az ilyen helyzeteket”, sem azzal, ha leüvölti Lacika fejét, hogy mit képzel magáról. De ha higgadtan utasítja rendre, hogy ilyet nem szabad, akkor sem oldódik a feszültség. Ilyekor nem okoskodni kell, hanem kérdezni. Milyen nagy ajándék, ha egy gyerek akkor is kap teret, hogy elmesélje, mi történt vele és benne, ha tudja, rosszat tett!
A nevelés nem egyenlő az azonnali ítélkezéssel, azzal, hogy nem is érdekel, mi mozgatta a gyereket. Ez a történet arról szól, volt valami feszültség Laciban, amit nem tudott megfelelően kezelni. A szülő azzal segít, ha először is támasza ebben az érzésben, azaz otthon végre kiöntheti neki a szívét Lacika, hogy mi volt a baj. Végül talán nincs is rá szükség, hogy leszögezzük, amit tett az nem helyes – bizonyára tudja ő is. De megmondhatjuk, megindokolhatjuk, ha nem vagyunk benne biztosak, hogy tudja, és meg is büntethetjük, ha volt korábbi megállapodás ilyen esetre. A lényeg, hogy a szülőség többől áll, mint ítélethirdetésből, és a büntetés végrehajtásából: először legyünk a gyerek társai az érzéseiben!
Cziglán Karolina
pszichológus
