Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A felnőtteknél jellemző 3 helyett csupán egy agyterület aktivizálódik: az, amivel vérig sértődnek. Amivel megértenék a kritika tartalmát, az nem.
A szülők valószínűleg évezredek óta kritizálják kamasz gyerekeiket, hiszen valahogy meg kell tanítani nekik a helyes viselkedést, nem beszélve az öltözködésről és a házimunkáról. Amikor kamasz gyerekeinket kritizáljuk, ezt általában abban a reményben tesszük, hogy hatására változtatni fognak viselkedésükön. A túlzásba vitt kritika persze nem jó, hiszen az bántó, és a gyerek önbecsülését, önbizalmát is aláássa, ha egyfolytában csak szapuljuk szerencsétlent. Ugyanakkor a megfelelő mértékben és stílusban előadott kritika segít abban, hogy a gyermek megtanulja a társas viselkedés szabályait és fejlődjenek a problémamegoldási módjai.
De hogyan hat a kritika a kamaszokra, hogyan dolgozzák fel és miért van az, hogy gyakran szemlátomást lepereg róluk? Egy új tanulmány során az agykutatók ezekre a kérdésekre keresték a választ, ehhez pedig kamaszokat vizsgáltak az agyi aktivitást mérő fMRI-készülékben, miközben azokat anyjuk kritizálta.
Nagyon zavar benned valami
A kutatásban összesen harminckettő, 9-17 éves egészséges kamasz vett részt. A kamaszok befeküdtek az agyi aktivitást mérő MR-készülékbe, majd fülhallgatón a következőket hallották: saját anyjuk kritizálja őket; saját anyjuk dicséri őket; saját anyjuk valami semleges dolgot mond. Mindegyik megjegyzés a gyerek nevével kezdődött, és nagyjából így hangoztak: „Miklós, nagyon szeretem benned, hogy ....” vagy „Hanna, nagyon zavar benned, hogy ... „. A pontok helyére az anyák igyekeztek valósághű dolgokat beilleszteni, azaz a rendetlen gyereket nem dicsérték meg precizitása miatt. A semleges megjegyzések a gyerek számára érdektelennek tűnő dolgokról (bevásárlás, időjárás stb.) szóltak.
A kutatók három agyterület aktivitását vizsgálták, mert azt gondolták, ez a három fog részt venni a kritikus megjegyzések feldolgozásában. A három agyterület feladata az érzelmi reakciók beindítása, az érzelmi reakciók szabályozása, illetve ésszel való átgondolása, valamint az úgynevezett mentalizáció: az a képesség, amivel mások, jelen esetben a szülő érzéseit, gondolatait tudjuk kitalálni.
Értelem és érzelem
Ha valamilyen érzelmileg hangsúlyos visszajelzést kapunk egy másik embertől, akkor jellemzően az alábbi agyterületek aktiválódnak.
Az első az érzelmi reakcióért felelős terület (az ún. amygdala és a limbikus rendszer egyes részei) – emiatt vált ki belőlünk negatív érzéseket, megbántottságot, szomorúságot vagy épp haragot a kritika.
A második az érzelmek logikus megértéséért, szabályozásáért felelős agyterület (a homloklebeny egyes részei): ennek az a szerepe, hogy a negatív érzéseket szabályozzuk, azaz ne törjük ki könnyekben, és ne csapjuk agyon egyből azt, aki kritizál minket, hanem okosan viselkedjünk.
A harmadik pedig a mentalizációért, azaz a mások gondolatainak, érzéseinek megértéséért felelős agyterület (a homloklebeny egy másik része): ez arra való, hogy képesek legyünk felmérni, mi játszódik le éppen a minket kritizáló személy fejében, mit gondolhat, mit érezhet ő, és miért mond nekünk ilyeneket.
Ha ezek az agyterületek mind elég aktívan működnek, akkor a kritikára adott reakciónk nagyjából így fog kinézni: „Iszonyú dühös vagyok, amiért beszólt; na jó, kicsit lenyugszom, végül is ez nem olyan nagy ügy; biztos azért cseszeget, mert nagyon fáradt és csalódott, mert én meg tényleg nem vittem le a szemetet.”
A kamaszok agya még fejletlen
Eddig is tudtuk, hogy egyes agyterületeink húszéves korunkra érik el végső fejlettségüket, és az érzelemszabályozásért felelős területek például ilyenek: vagyis ha kamasz gyerekünk érzelmileg kissé ingatagnak tűnik, az teljesen normális: idegrendszerének ez a része még nem érte el végső fejlettségét.
A mostani, anyai kritikát vizsgáló kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy a kamaszok agya máshogy működik, mint a felnőtteké. A vizsgálatban szereplő kamaszok az anyai kritika hallatán ugyanis nem mindhárom fenti agyterület „bekapcsolásával” reagáltak: csupán az első lett aktívabb, a másik kettő nem. Vagyis amikor anyai kritikát hallott, akkor a kamasz agyban aktiválódott az érzelmi reakcióért felelős agyterület, de nem aktiválódott az érzelmek megértéséért-szabályozásáért és a mások indítékainak megértéséért felelős terület.
Mintha a fenti három lépcső helyett a kamaszok csak eddig jutnának el a kritika hallatán: „Iszonyú dühös vagyok, amiért beszólt”. A további lépések, vagyis az érzelmek szabályozása és a másik megértése nem, vagy kevésbé történnek meg. Vagyis kimarad a „Na jó, kicsit lenyugszom, végül is ez nem olyan nagy ügy; biztos azért cseszeget, mert nagyon fáradt és csalódott, mert én meg tényleg nem vittem le a szemetet.”
Kritizáljunk okosan!
A tanulság tehát az, hogy a kamaszok igen érzékenyek a kritika érzelmi tartalmára, és kevésbé képesek a kritika értelmét felfogni, mint a felnőttek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem szabad a kamaszok viselkedését időnként kritizálni, hiszen ez néha elkerülhetetlen és szükséges ahhoz, hogy a gyerek megtanuljon viselkedni. Ugyanakkor fontos, hogy ne kritizáljunk indokolatlanul, folyamatosan vagy igen bántóan, hiszen a folyamatos szapulás felnőttkorra is megmaradó lelki sérülést okoz.
A fenti kutatás eredményei abban segíthetnek a szülőknek, hogy könnyebben megértsék, miért olyan néha, mintha a falnak beszélnének: a kamaszok agyi sajátosságaikból következően tényleg hajlamosabbak arra, hogy csak rosszul érezzék magukat a kritikától, de ne fogják fel annak valós értelmét.
Magyarul, ha azt szeretnénk, hogy kamasz gyerekünk szavaink értelmét, esetleg indítékainkat is felfogja, akkor mondandónkat ne kritikával vezessük be. Ha azzal kezdjük a mondatot, hogy „Julcsi, nagyon zavar benned, hogy...”, akkor az valószínűleg nem éri majd el a kívánt hatást.
