Johanna férje, Tamás írt nekünk szüléstörténetet. Olvassák, és ha kedvet kaptak, küldjenek önök is erre az e-mail címre!
Hat hónap múlva születik a második gyerekünk. Várom a napot. Az első jó volt. Minden klappolt, úgy történt, ahogy nem is vártam volna. Nem vagyok az a mindennek utána olvasós apuka, nem veséztem ki a neten a szülés előtti, alatti és utáni pillanatokat, napokat. Ez merőben eltér feleségem, Johanna hozzáállásától, de hát mégis csak ő a legérintettebb az események folyásában, illetve úgy vettem észre, a nő szereti sokkolni magát „És mi van ha ... ?”, „És ha mégis, akkor mi lesz ...?” típusú fantáziálásokkal.
„Gyere, gyere, jön a busz!” A nőm soha életében nem tudott időben elkészülni, igaz, várni is utál, ezért mindennapos volt a busz utáni futás, még akkor is, ha a nagy pocak nehezítette. Aztán a szaporázó léptek helyett a nyolcadik hónap környékén már csak néztük, amint elmegy a busz. Ez volt számomra az első hírnöke az idő közeledtének.
Megérzésszerűen a szülés előtt két nappal a lakásunkhoz közel sudokuzó taxistól megkérdeztem, hogy itt lesz-e a napokban is. Hát, hogy-hogy nem vasárnap reggel már mentem is érte.
Hogy is kezdődött? Reggel 9 óra volt. Húsvét vasárnap. A függönyt elhúzom, a nap szépen besüt, a születendő gyermekem anyja a fényesőre szokás szerint morcos arckifejezéssel reagál. Aztán felhúzom pocakjáról a pizsit, megsimogatom gyermekünk buksiját, de lehet, hogy a lábait simogattam, mindegy is. Éppen csak elkezdődne a nap, amikor ébredés után pár perccel mélyről jövő, határozott, visszhangzani akaró, de elfojtott pukkanó hangot hallottunk. Hát ez nem én voltam, de időm sem volt magyarázkodni, mert a nőmből, elfeledve minden netes tudományát és pszichodrámát, kiszólt az anyaállat: „Basszus, mindjárt szülök”.
És döcögött is a fürdőbe. Rövid zuhanyzás, duettben borotválkozás, és mivel számítottunk erre, sokat nem is kellett pakolásznunk. Gyermekünk születéséig utoljára pár percre magára hagyva nőmet kivittem a kutyát egy körre, célba véve a kiszemelt taxist, aki kutyástul vitt haza, hogy felvegyük az asszonyt.
Előre bekészített kórházi csomaggal beszálltunk a „szülőjáratba”, rövid interjút adtunk sofőrünknek, aki ettől fontosabbnak érezhette magát, mint általában, majd nem túllihegve, de megbúvó izgalommal, aggodalommal megszorítva feleségem kezét elindultunk a kórház felé.
Meg kell jegyeznem, felségem kifejezetten uralta a helyzetet, pedig már otthon ötperces fájásai voltak. Ébredéstől a kórházba érkezésig kb. 45 perc telt el, ez idő alatt a legmegnyugtatóbb az volt, amikor zuhanyozás közben a combjai között csordogáló magzatvízről mosolyogva azt mondta: Nem kell ám sietnünk, a szülésig van még pár óránk. Ez azért valami, büszke is voltam és boldog egyszerre.
Én ennyire még nem voltam elégedett egy kórházzal sem, mint akkor. De nem is voltak szokványosak a körülmények. Sehol egy folyosón kószáló doki vagy beteg, de még takarítót is csak a szülőszoba előtt láttunk. Ekkora mázlit, egy vajúdó vagy szülő anyuka sem volt rajtunk kívül az egész kórházban. Hogy ezek a dokik hogy beállították a kismamákat! Persze, Húsvétkor ki akarna szülést felügyelni? Talán épp ez volt a szerencsénk, nekünk ugyanis nem volt választott orvosunk, így mi a természetre bízhattuk a döntést. Szültünk is Húsvétkor, ráadásult pont az ügyelt, akihez jártunk.
Olyan volt, mintha csak egy kiürítési akció végére érkeztünk volna. Én, mint a pulikutya a nyáját, úgy követtem Johannát. Figyeltem, hogy ha csak kicsit is megakadna, azon nyomban segítségére lehessek. De hát jó időbe telt, mire én is aktív részese lehettem a történéseknek. A beöntésnél ugye nem kellettem, a vetkőzés-öltözés is magától ment, belehallgattunk gyermekünk szívdobogásába, aztán hamarosan jöttek az erősebb fájások.
A szülésznőt nem ismertük, de kedves volt velünk, néhány férfiként durvának vélt mozzanatot leszámítva. Kesztyűt húzott, és már rögtön az elején úgy nyúlt asszonyomba, mint egy vadorzó, aki a fa odvában kutatja a kis fiókát. Mint utólag megtudtam, ez nem csak nekem, de a feleségemnek is fájt.
A szülőszobában halvány megvilágítás mellett egy fitt ballon ülve, fejét az ágyra hajtva simogattam Johi hátát valami masszázsolajjal, amit a szülésznő nyomott a kezembe. Ezeknek a pillanatoknak a fájdalmait próbáltam átérezni, ami azért nem volt könnyű, mert egy szó sem hagyta el a száját, csukott szemmel magában szenvedett. Figyeltem rezdüléseit, igyekeztem a simogatásom ritmusát annak megfelelően beállítani, és csendben voltam. És persze készen álltam fényképezővel, mert azt előre elterveztem, hogy a szülés pillanatait is meg fogom örökíteni, azt a bizonyosat, amikor világra jön a fiam. Legalább így az anyja is látja.
A szülés alatt a fejénél simogattam arcát, fogtam kezét, de mint egy paparazzi a „meccs szünetében”, a nyomások között kattintottam. Azt mondják, a gátmetszés szinte elkerülhetetlen. Hát had ne mondjam, milyen hangja van. Kegyetlen volt hallani a húsba vágó olló sercegő hangját. A feleségem egyébként azt mondta, ebből nem érzékelt semmit, annyira transzba volt esve.
Aztán, hogy valami szálka is kerüljön a rendszerbe, a kisfiunk elakadt, kis feje félig kint és félig bent volt. A nyomási inger nem akart jönni, leálltak a fájások, ezért először jött egy adag oxitocin, majd közvetlenül utána a kézi rásegítés. Akkora nyomást végzett a szülésznő teljes testsúlyával feleségem hasán, hogy én szültem meg ott helyben. Szörnyű volt látni, azt is kinéztem volna ebből a helyzetből, hogy ebből valami szervi baja lehet.
A lényeg, hogy így aztán kijött a fiam, de még a köldökzsinórt el kell vágni. Ezt rám bízták, aminek szívesen eleget tettem, de, mint a mesékben, csak harmadjára jött össze, miután a szülésznő kétségbe vonta ebbéli képességeim. Szóval, ha valaki csinálja, készüljön arra, hogy egy erős, porcos képződményt kell lekapcsolni, keményen, férfiasan.
12.20 perc. Vége. Megszületett a fiam. Én végig vele voltam, amikor megmérték, megfürdették, igazából, csak ekkor kezdett el sírni. Közben Johannát összevarrták, és mint kiderült, belül is elszakadt, s ott is varrni kellett. Aztán visszamentünk együtt és hármasban hagytak bennünket. És ekkor jött még egy meglepetés. A feleségem szülei feljöttek vidékről meglepetésként, és ott toporogtak a szülőszoba előtt. És mivel rajtunk kívül továbbra sem volt senki, beengedték őket hozzánk. Így tölthette Dávid az első órákat.
Hogy szép baba volt-e? Igazából, mint egy manó, jó hegyes süveggel a fején, hiszen a beszorulás miatt megnyúlt a feje, de ennek már két nap múlva nyoma sem volt. Az idő engem igazolt, az apjára ütött.
Szüléstörténeteket küldjenek bátran erre az e-mail címre!
