"Ha nem hagyod a gyereket egyedül kalandozni, megfosztod attól, hogy legyen mire emlékeznie" - említi interjúnkban Lenore Skenazy new york-i újságíró, aki miután magára haragította Amerikát, egyfajta forradalmat indított a gyerekek szabadságáért. Ki ért vele egyet?
Ki enged egy kilencévest egyedül metrózni New Yorkban?
Lenore Skenazy New York-i újságíró és anyuka, aki 2008-ban egy cikkével magával haragította fél Amerikát. Arról írt, miért engedte meg kilencéves fiának, hogy egyedül metrózzon és buszozzon haza New York belvárosából – sokan gyermeke veszélyeztetésével vádolták, másokban saját kellemes gyermekkori élményei elevenedtek fel. A történetre a média is felfigyelt, Skenazy végigturnézta a beszélgetőműsorokat, most pedig saját tévéműsorban próbálja megreformálni az aggódós szülőket. A világ legrosszabb anyukája című műsor szuperanyukájával telefonon beszélgettünk - a sorozatot egyébként a TLC csatorna vetíti február végéig szinte minden nap.
Mesélne kicsit a műsorról, és arról, mire számíthatnak a nézők?
Minden héten egy olyan családot látogatok meg, ahol a szülők túlságosan óvják gyermekeiket, többnyire egészen extrém módon. Jártam például egy olyan családban, ahol a 13 éves fiút még mindig a női vécébe vitte be magával az anyja, ha útközben pisilnie kellett, mert attól félt, hogy ha beteszi a lábát a férfivécébe, akkor megerőszakolják és megölik. Vagy voltak szülők, akik nem engedték a gyereknek, hogy gyalog menjen iskolába, pedig hat házzal odébb laktak. Én meg megjelenek náluk, beszélek a szülőkkel. Általában az egyik szülő meghívására érkezem, aki többnyire az apuka. Aztán beszélek a gyerekekkel, és megkérdezem tőlük, mik a szabályok náluk, mi az, amit nem engednek meg nekik a szüleik. „Nem mehetünk gyalog iskolába.“ „Nem játszhatunk az előkertben.“ „Nem biciklizhetünk.“ Én meg összeállítok számukra négy feladatot, valami könnyűvel kezdünk, és egyre nehezítünk. Olyasvalamit, amiről azt gondolom, hogy a gyerekek már készen állnak rá, a szülők azonban eddig még nem engedték meg nekik, amit egy átlagos gyerek már bőven megtapasztalt ennyi idős korában. Például kihordani az újságot, házibuliba menni, ottalvós vendégségbe menni, ilyesmik. Közben egyeztetek a szülőkkel, és ha készen állnak rá, akkor jön a következő feladat, ami nehezebb. A végén pedig megnézzük, mi változott számukra, különösen a gyerekek számára.
Mindannyian tudjuk, hogy nem tesz jót egy gyereknek, ha a széltől is óvják. Elmondaná, hogyan befolyásolja egy gyerek lelki fejlődését az, ha túlságosan is vigyáznak rá?
Előrebocsátom, hogy én nem pszichológus vagyok, hanem újságíró. Nem hiszem, hogy létezne egy olyan gyereknevelési módszer, ami tökéletes, és mindenféle eltérés tőle csak károkat okoz. De azt próbálom a műsorban is elmondani, hogy ha annyira vigyáz valaki a gyerekeire, hogy nem hagyja, hogy egyedül kalandokba verjék magukat, akkor megfosztja őket a jogaiktól: a gyerekkorhoz való joguktól, az emlékekhez való joguktól. Szerintem az emberek többsége emlékszik valami olyanra a gyermekkorából, amit egyedül csinált, és amire nagyon büszke volt.
Van itt New Yorkban egy tanár, hatodikosokat tanít, vagyis 11 éveseket, és mindig kiad nekik egy „szabadjára eresztős“ feladatot. Olyasvalamit kell csinálniuk, amit még nem tettek, de amiről úgy érzik, már készen állnak rá. Tavaly meglátogattam az osztályt, és meghallgattam egy diákot, aki elmesélte a kalandját. Úgy döntött, hogy bemegy a városba, és meglátogatja az öccsét az iskolában. Sajnos rossz irányba tartó buszra szállt, és egyre messzebb került az ismerős környéktől. Pánikba esett, de odament a sofőrhöz, hogy segítséget kérjen tőle. A sofőr pedig megnyugtatta, adott neki egy átszállójegyet és elmagyarázta, hol kell felszállnia az ellenkező viszonylatra. A fiú átszállt a másik buszra, és valóban eljutott az öccse iskolájához, minden jóra fordult. És valamiért a buszon nem kérték el tőle az átszállójegyet, amit büszkén fel is mutatott az osztályban. Én meg azt kérdeztem, miért tartotta meg ezt a cetlit, hiszen egy szörnyű élményre emlékezteti. Azt felelte, nem tudja igazán, de nagyon szereti magával hordani. És azt gondolom, ez az átszállójegy azt juttatja az eszébe, hogy bár hibázott és pánikba esett, végül meg tudta oldani a problémát.
A sorozatban rengeteg túlságosan aggódó szülővel találkozott. Mi volt a legfurcsább, ami a forgatás során történt?
Voltak anyukák, akik boszorkánynak neveztek. (Nevet.) Azt hiszem, azért, mert sovány vagyok, fekete a hajam, és néha fekete ruhákat hordok. Az egyikük belém is rúgott, ami azért elég furcsa volt. De azt hiszem, a legfurább az az anyuka volt, akinek volt egy 16 éves fia. És úgy döntöttünk, hogy elküldjük a srácot a belvárosba, hogy nézzen meg magának egy főiskolát. Mert végzős gimnazista volt, és az anyja még sehova nem engedte el egyedül. Úgyhogy az volt a terv, hogy busszal elmegy a metróig, és azzal bemegy a belvárosba. Egy százkilencven centis srácról beszélünk, aki nagyon lelkesedik az ötletért. De az anyja csak rohangált fel-alá a lakásban, teljesen hisztérikusan, üvöltözött az operatőrrel – „Nem érdekel, hogy forog a ....... kamerájuk, ez az én fiam, és maguk beküldik a városba!“ – aztán berohant a konyhába és azt mondta: „Össze kell csomagolnom neki!“ És kivett egy dobozos gyümölcslét a szekrényből, hogy berakja a fia hátizsákjába. Én meg azt mondtam: „Nem hatéves, hanem 16, el kell engednie!“ De ő csak elrohant mellettem, gyakorlatilag fellökött engem, és rátukmálta a gyümölcslét a srácra. Azt hiszem, ez volt a legfurcsább jelenet az egész forgatáson.
Hol van a határ aközött, hogy valaki vigyáz a gyerekére, vagy retteg a testi épségéért?
Bárcsak lenne konkrét határ a kettő között, akkor csak rámutatnék, de sajnos nincs ilyen. (Nevet.) De azt gondolom, a világ helyzete nem romlott drasztikusan a mi gyermekkorunk óta, miért kellene a mi gyerekeinket másként felnevelni, mint ahogy minket neveltek? Amerikában a bűnözési ráta konkrétan csökkent az én gyermekkorom óta, és számos más országban is ez a helyzet. De sokkal nagyobb lett a média hatalma, ott az internet, a versengő kábelcsatornák mind szenzációkra vadásznak, sokat szerepelnek elrabolt gyerekek a hírekben, mivel ez érdekli az embereket. Én azt szoktam mondani a szülőknek, hogy ha az ő szüleik úgy gondolták, a gyerekek játszhatnak iskola után a parkban, vagy átmehetnek egymáshoz, anélkül, hogy percenként hívogatnák anyut a mobilon, és úgy érzik, jó gyermekkoruk volt, akkor próbálják meg ugyanazt megadni a saját gyereküknek. A média hatása mellett ott van az a rengeteg termék is, amit a szülők félelmeire apellálva próbálnak eladni. Például ha bebeszélik a szülőnek, hogy a négykézláb mászás veszélyes, akkor el tudják neki adni a bébi-térdvédőt.
Emlékszem, annak idején olvastam a cikkét, és teljesen egyetértettem vele. Aztán láttam, hogy sorra jelennek meg az afféle könyvek, mint az „Ötven veszélyes dolog, amit engedj meg a gyerekednek“, gyakorlatilag egy mozgalmat indított el. Forradalmárnak tartja magát?
Bizonyos szempontból igen, hiszen én adtam nevet a forradalomnak. A könyvemnek és a blogomnak is az a címe, hogy Free Range Kids (kb. szabadjára engedett gyerekek). A szabadon tartott csirkéktől kölcsönöztem a nevet, melyeket nem ketrecbe zárva nevelnek, hanem hagyják, hogy az udvaron kapirgáljanak. Úgy éreztem, a gyerekeink legalább ennyi szabadságot érdemelnek, hogy ketrecbe zártuk őket „saját érdekükben“, de valójában ez nem tesz jót nekik. Kicsit fura hasonlat, de úgy érzem, olyasfajta forradalom ez, mint a nőmozgalom. A feminizmus, ha emlékszünk rá, egyfajta forradalom volt. A feministáknak elegük volt abból, hogy otthon kellett ülniük, „a saját érdekükben“, nehogy bajuk essen a nagyvilágban, nehogy versenyezni kezdjenek a férfiakkal, ne adj‘ isten, sikeresek legyenek. Mi nők meg azt mondtuk, a világ részesei szeretnénk lenni, és nincs szükségünk arra, hogy túlságosan óvjanak minket. És azt gondolom, ez a mozgalom a gyerekek egyfajta felszabadításáért nagyon hasonló ehhez.
Sikeresebb felnőtt lesz azokból a gyerekekből, akiket hagytak kiskorukban egyedül játszani, utazni, tanulni?
Ezzel visszatérünk ahhoz a gondolathoz, hogy ha mindent tökéletesen csinál az ember, akkor sikeres lesz gyereke, ha viszont kicsit is eltér a tökéletestől, akkor teljes a kudarc. És szerintem valamennyi szülő tudja, hogy erről szó sincs, hogy minden gyerek más.
Azt gondolom, hogy a legcsodálatosabb, amit egy gyerek a szüleitől hallhat, az, hogy „Én hiszek benned“. És azok a szülők, akik elkísérik az iskolába a gyereket, viszik helyette a hátizsákját, azok voltaképpen azt sulykolják a gyerekbe, hogy nem hisznek benne. Azt gondolják, hogy nem képes körülnézni, mielőtt átmegy az úton, vagy cipelni a saját táskáját, vagy hogy nem talál haza. Ha szabadjára engedjük a gyerekeinket, azzal tudatjuk velük, hogy hiszünk bennük, és ez a fontos.
A műsorban szereplő szülők másoktól lesték el a gyereknevelési stílusukat, vagy maguktól ennyire aggódósak?
Nem hibáztatom az anyukákat azért, hogy ennyire aggódósak, mert nemcsak róluk van szó, hanem az egész társadalomról. Például amikor nemrég Ausztráliában jártam, és bekapcsoltam a tévét a hotelszobában, Jaycee Dugard szerepelt a hírekben. Biztosan hallottak róla, egy kislány volt, akit 11 éves korában raboltak el, és 18 évvel később szabadult ki, miután két gyereket szült elrablójának. Vagy ott van Maddy McCann. Ezek az esetek ritkák, ezért kerülnek be a híradóba, de mivel egész nap ez folyik a tévéből, az ember azon kezd aggódni, hogy a gyerekei állandóan veszélyben vannak. Úgy érzem, Amerika exportálta a gyerekek miatti rögeszmés aggodalom kultúráját, ami valamennyiünket befolyásol. Pedig minden idők legbiztonságosabb korszakát éljük, és a gyerekek akkor fejlődnek, ha szabadon játszanak, ha a természetben lehetnek, ha a barátaikkal lehetnek. Segítenünk kell őket abban, hogy megtanulják, hogyan oldhatják meg életük problémáit. Ha azt sulykoljuk beléjük, hogy minden veszélyes, sosem fognak tudni helyesen dönteni.
Hogyan választották ki a sorozatban szereplő családokat, és hogyan tudott együtt dolgozni velük?
Nem én választottam ki a családokat, hanem a szereplőválogatást vezető hölgyek. Ők sorra hallgatták meg a családokat, és próbáltak olyanokat találni, ahol túlságosan óvták a gyerekeket, de a család valamelyik tagja változtatni akart azon, ahogy élnek. Ironikus módon azt gondolom, ezek az anyukák mind nagyon jó anyukák voltak. Igazán szeretik a gyerekeiket, csak éppen elhitték a média, a piac agymosását, amiről korábban beszéltünk, hogy a gyerekeik veszélybe kerülnek vagy lemaradnak társaikhoz képest. De a végére általában megkedveltek engem, különösen, miután látták, hogy a gyerekeiknek mennyire fontos ez a szabadság. Volt például egy anyuka, aki nem engedte meg a kislánya barátnőinek, hogy meglátogassák, mivel nem akart olyan gyereket beengedni, akinek nem ismeri a szüleit. Rábeszéltem, hogy hívja fel a kislánya legjobb barátnőjének anyukáját, és hívja meg magukhoz a kislányt. És miután átjött a gyerek, és játszottak, a nő kislánya azt mondta: „Ez olyan szuper volt, mint egy szülinapi buli, sőt, még annál is sokkal jobb!“ A szülőket az szokta meggyőzni, amikor ilyesmit hallanak a gyereküktől. Amikor a gyerek boldog, hogy valamit egyedül csinálhatott.
