Az örökbefogadó szülőknek az egyik legnagyobb kérdése az, hogyan mondja el a gyermekének az igazságot. Mikor? Hányszor? Őrizze a titkot, és rettegjen, hogy egyszer kipattan, hiszen tud róla a szomszéd meg a zöldséges is, csak a gyerek nem? Vagy hadarja el egyszer, amikor a kicsi felteszi az anya, ugye én is a te pocakodból születtem című lemezt? Nem egyszerű. Megkérdeztük azokat, akik már gyakorlottak a kérdésben.
Anikó
A szüleim majdnem negyven éve fogadtak örökbe. Úgy tudom, ma már a leendő szülőknek szinte a szájukba rágják a gyámhatóságnál meg a gyermekvédelmi szolgálatnál, hogy el kell mondani az igazságot minél kisebb korban. Ez nálunk elmaradt, akkoriban inkább titkolni próbálták. Persze mindenki találgatott az utcában, hogyan került anyuékhoz egy kétéves gyerek hirtelen. Apám félrelépett és magához vett? Vagy csak rokon lennék? De aztán elcsitultak a pletykák. Anyu a 18. születésnapom előtt pár nappal közölte a hírt úgy, mintha valami szenzációt árulna el, aminek nekem örülnöm kellene. Vagy hálát várt? Nem tudom, nem hinném. Sokkolt az információ, főleg, mert többször rákérdeztem, és mindig letagadták. Hónapok kellettek, míg feldolgoztam annyira, hogy kérdezni merjek róla. A vér szerinti anyámat is meg akartam keresni, de már meghalt. Pedig kíváncsi lettem volna a miértre. Ha én kerülnék olyan helyzetbe, hogy örökbeadom a gyermekemet (de ez soha nem történne meg), legalább egy levelet írnék neki, amiben megmagyaráznám a tettem.
Péterék
Teljesen egyértelmű volt, hogy megmondjuk Hannának, hogy örökbefogadtuk. Vettünk könyveket is, de igazán egyik sem adott tanácsot abban, hogyan kezdjünk hozzá. Aztán néhány éve megtaláltam az egyik aukciós portálon a Nekem két születésnapom van című kötetet. Ugyanaz írta, rajzolta, aki a Sehányéves kislányt, márpedig ezt szerintem majdnem minden harmincas-negyvenes felnőtt ismeri gyerekkorából. Ez egy rövid mese, gyönyörűen végigvezet az örökbefogadás történetén, modellezi, hogy mi mennyire vártuk Hannát, illetve azt is, hogy a vér szerinti anyja miért bízta ránk. Ez nagyon fontos momentum volt, hogy nem elhagyta, hanem konkrétan ránk bízta. Egyébként a téma sokszor előkerül nálunk, Hanna igényli is, kérdez is róla, és persze szeretné bebizonyítani, hogy az ő én pocakomban volt. Mindig nagy sírás van, amikor azt mondom, nem, nem ott volt.
Ilona
Szabolcs most hároméves, és kezdi egyre jobban érdekelni a kérdés. Persze nagyon óvatosan kérdezget, nem akar mindent azonnal tudni. Aztán megint eltelik néhány hónap úgy, hogy nem is kerül szóba a téma. Eredetileg két születésnapot akartunk tartani, de a többiek lebeszéltek róla. Egyrészt nagyon közel esett volna a születése és a hazakerülése dátuma, kéthetes volt, amikor hazahozhattuk, másrészt nekünk az örökbefogadás valóban ünnep volt, neki viszont valamilyen szinten trauma, veszteség, hiszen lemondtak róla a szülei. Nálunk inkább az a kérdés merül fel most, hogy a második gyerekünkre várunk, hogy kivel osszuk meg, hogy Szabi örökbefogadott. Mondjuk el az óvónőknek? Kénytelenek leszünk, mert szerencsére nagyon részletes jellemzést kérnek a gyerekekről minden szülőtől. Még arra is rákérdeznek, hogy volt-e komplikáció a szülésnél. Beírhatnám, hogy nem volt, ami igaz is, de ha ők veszik a fáradtságot arra, hogy személyre szóló képzést biztosítsanak, akkor bennünk is lehetne annyi bizalom, hogy megosztjuk velük a történteket. Velük nem is lenne gondunk, de attól tartunk, elterjed a hír, a szülők továbbmondják a gyereküknek, ők meg nem feltétlenül úgy értelmezik és adják ezt át Szabinak, ahogyan mi szeretnénk. Ha a gyerek bántani akarja a fiunkat, ez nagyon jó indok, hiszen sokszor az is elég, hogy belekössenek egymásba, hogy a másik szemüveges, x-lábú vagy éppen szalagot hord a hajában.
