Múlt héten kezdődött Babanaplónk eheti folytatása leginkább a kezdő szülő aggodalmairól szól. Meg trükkjeiről. Meg a gyógytornáról.
Majd fog
Bár előadom a halál laza szülőt, akit nem zavar, hogy mostanában nem fordul a gyermeke, meg mondogatom, hogy majd fog, hiszen anyja, apja lusta gyerek volt, de azért csak idegesít. Már trükköket is bevetek. Hogy szívesebben maradjon hason, tettem elé tükröt. Kicsi Lány tetszését ezzel elnyertem: nézi-nézi a ,,másik" babát, aztán beszél hozzá, majd jól összeveszik vele. De fordulni csak azért sem akar újra, holott már négy hónapos elmúlt.
Bújom az internetet, fórumokon kérdezősködök, mindenhol azt mondják, ha egyszer megfordult, akkor tudja ő azt a mozdulatot, csak nem akarja gyakorolni. Nekem azért ez gyanús. De megnyugtat az anyósom, hogy a férjem is nyolc hónapos volt, amikor először hátról hasra vetette magát. Akkor miért is idegeskedek? Miért? Miért? Mert már az összes, nálánál fiatalabb gyerek forog egyik oldalról a másikra és vissza, Kicsi Lány meg fekszik a hátán, mint egy bogár. Megjegyzem aranyos, okos, ügyes, szép, tündéri kisbogár.
Gyógytorna heti 2x: midketten bőgünk
Aztán végül csak elmerészkedek egy Dévényes gyógytornászhoz. Megnézi a gyereket, öt perc alatt megállapítja, hogy a csípője és az egyik válla kötött. Finoman közli, hogy nem is csoda, hogy nem fordul meg. Én persze, mint egy anyatigris védelmembe veszem Kicsi Lányt. Mi az, hogy nem fordul meg?! Megfordult, legalább egy hétig minden nap egyszer hasról hátra. Azt nem teszem hozzá, hogy igaz, csak akkor, ha a kezei bizonyos szögben álltak. S fordulás helyett inkább dőlt, mint egy papír. De hasról hátra került, nem?
Hetente két gyógytorna. Az elsőt végigsírja a gyerek.... Meg én is. Míg ő szó szerint üvölt, én csak belül zokogok. Legszívesebben felállnék és hazamennék, hogy akkor inkább hagyjuk. Így nem kell. De természetesen tudtam, hogy kell. A második alkalom ugyanez. Egy a szerencse: a gyógytornász tündéri, aki szereti a gyerekeket. Nemcsak az enyémet, mindet. Mindegyiket névről ismeri, mesél róluk, hogy lássam, lesz itt javulás. Volt olyan gyereke, aki egyes Apgarral született és lám, értelmes, jól mozgó kicsi vált belőle.
A torna nem is torna valójában: sokkal inkább masszírozásból áll. Amit mi, felnőttek olyan jó mókának érzünk, azt ők nem annyira szívlelik. Vajon miért nem? Mónika, a gyógytornász elmagyarázza. (Imádom, hogy minden kérdésemre válaszol.) Mivel rajtuk, amikor tanulták a módszert, mindent végigcsináltak, így tudja, hogy sokáig a végén úgy érezte magát, mint akin keresztülment az úthenger. De azóta is olyan hajlékony, mint soha előtte. A harmadik alkalommal a gyerek már észreveszi, hogy jé, ez az őrült anya mindenféle játékot ráz előttem. A negyediknél már csendben tűri a megpróbáltatásokat.
Repkedek az örömtől, mindenkinek elmesélem, milyen ügyes a lányom. Van, akinek kétszer. Na jó, négyszer, de annyira büszke vagyok. Az ötödik alkalom óta már mosolyog, gagyog is Kicsi Lány. S nem mellesleg fordul: nem esik, hanem szépen, szabályosan fordul hátról hasra és hasról hátra, sőt, már újabban így is közlekedik. Mónikának minden új tudománynál megy az sms. Ő pedig örül. Szívből. S én is örülök, hogy elmentünk.
Mert másfél hónap torna után Kicsi Lány két hét alatt behozta két hónap lemaradását. S olyan büszke magára. Nála jobban már csak én vagyok büszke rá. Az én Kicsi Nagylányomra, akit már küzdelem bepelenkázni, mert annyira fontos dolga van, hogy kiforog a kezemből, hogy lelökhessen mindent a pelenkázóról, hogy kiszedje és összegyűrje az összes pelenkát.
Nem baj. Megtanultam a hason fekvő gyereket pelenkázni. Én is fejlődök.
Kata
