Igen, jól olvastátok: Juharszirup történetének végéhez értünk. A búcsúzás persze nem csak őt viselte meg: Gibson is nehéz napokat él át. Szerencsére biztos pontok azért vannak egy férfi életében. Mint a hólapátolás.
Elérkezett a nap. Már csak pár óra volt hátra. Furcsa érzés, ahogy lejár a „munkaidő”, egyszer csak fél ötöt üt az óra, és azzal a perccel lehull a vállamról minden felelősség...
Gibson a héten többször is pityergéssel kezdte a napot. Néha előfordult vele előtte is, de az csak általában a fáradtságnak, vagy rossz alvásnak volt tudható. Most éreztem, hogy ez valami más miatt van. Kérdezgettem, miért sír, mi bántja, fáj-e valamije. Ilyenkor csak rázta a fejét, a párnába temetve arcát folytatta a sírást. Aztán egyszer csak rám nézett: „Aggódom.” Egy hároméves szájából ezt hallani, amellett, hogy ebben az esetben ez véresen komoly volt, egy kicsit vicces is. Megkérdeztem, miért aggódik. Azt mondta, attól fél, hogy az anyukája nem jön haza.
Sheilának meséltem Gibson félelmeiről. Megállapítottuk, hogy az egésznek az oka a változás. Az én távozásommal, azzal, hogy „elhagyom” őt, erősödik benne a félelem, hogy esetleg a szülei is elhagyhatják. Nem lehet könnyű neki. Szívszaggató, ahogy reggelente könnybe lábadt szemekkel, a lefelé görbülő szájával, nagyokat sóhajtva kérdezi, „hol van Anyu?”. Ilyenkor olyan védtelennek tűnik, egy apró, fészkét kereső madárnak, még a testtartása is megváltozik. Elmagyaráztam neki, hogy úgy, mint minden nap, ma is haza fognak jönni a szülei. Pár perc nyugtatás, figyelemelterelés után általában a rosszkedv is odébbállt.
Hamar elrohant ez az utolsó hét. Furcsamód ha az ember a búcsúhoz közeleg, megpróbál minden pillanatot kitágítani, minden részletet megjegyezni és minden képet elraktározni. Amellett, hogy Gibsontól búcsúzom, az óvodaelőkészítőbe járó gyerekektől és az óvónőktől is el kellett köszönnöm. Az utolsó délutánon, mikor a gyerkőcök éppen uzsonnáztak, a fal mellett állva figyeltem őket, ahogy csendben majszolnak. Néha egy-egy hangos kortyolás, a műanyag poharak tompa puffanása az asztalon, folyamatos mocorgás, aztán az egyre hangosodó csengő hangok csiripelése. Figyeltem az arcukat. Elképzeltem őket felnőtt korukban. Kíváncsi vagyok, kiből milyen ember lesz. Azért már most is lehet valamicskét sejteni. A halk szavú, visszahúzódó, csendben rajzolgató, fekete bogárszemű, a rekedtes hangú, vagány. A szöszke, nagy szemű, nagyhangú, a magas, vékony, babaarcú leányzó. A csodálkozó tekintetű, manóhangú, kockásinges, a lezsermozgású, kosaras pólós, a huncut szemű, féloldalas mosolyú fiúcskák. Mellettük pedig az a kis kék szemű, pozsgás arcú, aki éppen két marokkal tömi a szájába a sárgadinnyét, amitől most egy jóllakott hörcsögnek tűnik. Miután befejezte az evést, hüvelykujját a szájához emeli és azzal a jól ismert, álmos szemeivel néz felém. Vajon belőle mi lesz? Mérnök vagy rendező? Netán humorista?
Az utolsó délutánon csendben játszottunk Gibsonnal az alagsori játékbirodalmában. Ő a markolóit pakolta tele az általam gyúrt apró gyurmagolyókkal. Gondosan, előre megtervezett rendszer szerint rakosgatta, egyik szerkezetből a másikba őket. Közben motyogott, mindig kommentálja a tevékenységeit. Egyszer csak, megunva a játékot, egy könyvet tolt az orrom elé. Bemászott mellém a kanapéra, fejét a vállamra tette, és indulhatott is a mese. Nem kellett sok idő, éreztem, ahogy feje egyre súlyosabban nehezedik rám, lélegzete egyenletessé, hosszúvá vált, az ujjszopást kísérő hangok pedig elhalkultak. Elaludt. Még vártam egy darabig, hallgattam a csendet, az egész házat beborította.
Egy óra múlva óvatosan felemeltem őt és az emeletre vittem. Mindig a nappali kanapéján ébresztgetem. Megnyugtatóak, lágyak a fények ott. Az ölembe vettem, és halkan beszélni kezdtem hozzá. Lassan kinyitotta szemeit. Kócos haj és párnanyomok az alvástól kipirult arcán. Kezét a kezem felé nyújtotta és már húzta is homlokához. Úgy, ahogy mindig szokta. Csak ültünk, csendben. Maki a lábamnál szuszogott, ő még nem kelt fel. Logan, egy fotelban, Szfinx-pózban, hunyorgó szemekkel pihent. Fél öt volt.
Miután a család összes tagja megérkezett a munkából, egy közös búcsúvacsora után, felpakoltuk a csomagjaimat és elindultunk az új szállásomra. Természetesen, mint mindig, az indulás most sem volt zökkenőmentes. Egy hólapátolást még be kellett iktatni. De őszintén szólva, nem bántam. Inkább nevetnem kellett, nem tudom, hogy ismertem-e valaha, vagy fogok-e olyan férfit, aki így imád havat lapátolni. Kíváncsi vagyok, vajon Gibson is kinövi-e ezt a tulajdonságát?
Nem rendeztünk nagy búcsúzkodást, hiszen amíg itt vagyok, biztosan fogunk találkozni. Sőt, már előre megbeszéltünk egy közös programot. Gibsontól még kiköveteltem egy puszit és mondtam neki, hogy bármikor meglátogathatnak.
Lassan gördült ki az autó a parkolóból. Egy hadonászó kesztyűs kéz integetett és két macifül mozgolódott kajlán az autó ablaka mögül. A jól ismert, piros, macisapka fülei...
