Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szülő szerint az iskola, az iskola szerint a szülő dolga a nevelés. Van, aki a fegyelmező eszközöket hiányolja, és van, aki a tanárok keményebb fellépését. Sokszor a tanárnő csak titokban mer árulkodni a szülőnek, mit csinált már megint a gyerek.
Szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnám valahol, a tanárok kezéből elvettek minden eszközt a gyerekek fegyelmezésére. Milyen lehetőségekre gondol, aki ezt írja? Körmös, pofon, koki? Valószínű, mert a pozitív példa bemutatása, vagy bármilyen szóbeli ráhatás lehetősége most is a pedagógusok rendelkezésére áll, csakúgy, mint a feketepont és az intő. Ennek ellenére úgy érzem, néha ezeket se használják. Negyvenöt perc után kimennek a tanteremből és befejezték a munkát. Vagy már évekkel ezelőtt befejezték, csak elfelejtettek kilépni?
Én nem bánom, hogy nem ütlegelheti a tanár a gyerekemet. Nekem volt olyan énektanárom, aki súlyos kulcscsomóval úgy dobta arcon az osztálytársnőmet, amiért levelezett órán, hogy komoly, hetekig meglátszódó monoklija lett. Nem ez a járható út, mégis sokan visszasírják. Talán azért, mert nem emlékeznek már arra, amire a mai nagypapák még igen, amikor pálcával akár harmincat is húztak a gyerekek hátsójára, akik zokogva, megalázva mentek haza, és napokig nem tudtak leülni csupán azért, mert összekötötték valaki cipőfűzőjét. Pedig akkoriban még senki nem tette fel a kérdést, hogy ki nevelje a gyereket. A pedagógus, vagy a szülő? Nevelte mindkettő, és nem egymásra mutogattak.
Amikor a gyerekem bölcsődébe ment, mindössze másfél éves volt. Addig mi neveltük, úgy adtuk be a közösségbe, hogy csak mi formáltuk a jellemét. De azóta sok idő eltelt. Sokszor tizenkét órát dolgozunk naponta, így nem ritka, hogy csak vacsoránál találkozik a család. Előtte a gyereknek iskola, majd edzés. Velünk szinte csak megvacsorázik, és már alszik is, egy nyolcévesnek épp elég fárasztó így a nap. Még így is szerencsésnek érzem magunkat, hogy a hétvégéket mindig együtt tudja tölteni a család, nem kell akkor is dolgoznunk.
Két hajóban eveztünk az óvónővel
Először az óvodában éreztem azt, amikor még csak hat órában dolgoztam - tehát minden nap négykor el tudtam menni érte-, hogy két hajóban evezünk az óvónőkkel. Füzetet vezettek a gyerekről, amit péntekenként kaptunk meg, benne ilyesmikkel:
Jancsika jól evett a héten, de szerdán alig reggelizett. Szép fát rajzolt kedden, csütörtökön pedig nagyon élvezte a néptáncot. Hétfőn összeverekedett Robikával, kérem a kedves szülőket, beszélgessenek el Jancsikával a helyes viselkedésről.
Kérdezem péntek este, hogy mi történt hétfőn. A gyereknek fogalma sincs. Mondom neki, hogy verekedtek a Robikával. Valami mintha rémlene neki, de tényleg nem sok. Leszidni már nem tudom, így tartok egy hegyibeszédet, amit végigbólogat, hogy lássam, érti: nem verekszünk, nem ütünk vissza, nem vesszük el más homokozólapátját. De igazából semmit nem ér az egész! Mi a fenéről papoljak neki pénteken, ha a dolog hétfőn történt? De még csak ha aznap délelőtt történt volna, akkor se tudnám otthonról megoldani a dolgot.
Szerintem az óvónéni dolga lett volna ott abban a pillanatban elkapni a két kölyköt és külön sarokba állítani őket, vagy száz guggolást csináltatni mindegyikkel. Nem azt mondom, hogy nekem meg se említse az ilyen eseteket, hiszen én is tudni szeretnék róla, hogy megpróbáljak hatni az eseményekre, de több órával, ne adj isten több nappal később fölösleges is belekezdeni egy óvódásnál.
A tanító néni angyal, de az elsősök felfalják az idegeit
Óvoda után iskola. Gondok itt is adódnak, nekem a legnehezebb azt volt megszoknom, hogy a tanítónővel szinte soha nem találkozom, pedig egy elsős gyerek szülőjeként rengeteg kérdésem lenne hozzá. Az első óra rendszerint torna, vagy angol, esetleg hittan, amit pont nem az „igazi” tanító néni tart. Délután a napköziben megint nem ő van, örülök, ha egy hónapban egyszer összefutunk. Fogadóóra kéthavonta, szülői értekezlet félévente. Osztályzás nincs.
Szerencsére hetente itt is beírják az üzenőbe az aktualitásokat: a gyerek rajzórán a padok alatt mászott, vagy környezet órán remekelt. A tanító néni egy valódi mosolygós angyal, néha úgy érzem, nem is gyerekek közé való. A huszonöt elsős egyszerűen felfalja az idegeit, pedig nem is igazán rosszak. Láttam már üveges tekintettel maga elé meredni szegényt szerda délben a folyosón.
A rosszat mindig titokban írja be az ellenőrzőbe
Nem értek egyet azzal, hogy soha nem emeli fel a hangját, soha nem ad fekete pontot, ha úgy érzi, megérdemelné a gyerek. És legfőképp nem fegyelmez ezzel. A gyerek tudjon róla, hogy kaphat tőle akár intőt is. A „rosszat” mindig titokban írja be az ellenőrzőbe, a gyerekek nem is tudnak róla, csak akkor esik le nekik, hogy a szülő is tud az aznapi rosszaságról, amikor otthon felolvassák nekik a beírtakat.
Pedig mennyivel könnyebb lenne a tanító néni dolga, ha kimondaná a gyereknek: fiacskám, még egyszer bemászol a pad alá, beírok az üzenődbe, és azt nem teszed zsebre, amit apádtól kapsz otthon! Szerintem elég lenne csupán fenyegetni, de ha mégsem, jöhetne a beírás. Nem titokban, úgy, hogy a gyerek tudjon róla. Így kicsit olyan, mintha a tanító néni árulkodna.
Tudom, hogy ő azt várja, hogy otthonról fegyelmezzük meg a gyereket, de ez nem megy. Nem, mert nem vagyok ott. És mivel nem is leszek ott, ezért kénytelen lesz a tanító néni összeszedni magát, és kicsit elkapni a gyerekek grabancát.
Nem tudom, hogyan, hiszen nem vagyok pedagógus. De ötleteim lennének: négyütemű gyakorlatok, vagy egy hosszú szöveg másolása még egyik gyerek fejlődését sem vetették vissza.
Hajrá, tanító néni, csak keményen!
