Elgondolkodom néha, hogy kívülről nézve milyen egyszerűnek tűnhet ez... A csaj meg a pasija kéthetente két napra megkapják a kölköket, hogy ellegyenek velük. Naponta háromszor enni adni nekik, kicsit foglalkozni velük, szórakozni, este megfürdetni, lefektetni, oszt ennyi. Egyébként meg nevelje őket az anyjuk meg az apjuk. A dolog azonban számomra közel sem ilyen egyszerű...
Akkor sem egyszerű a történet, ha a klasszikus előítéletektől eltérően én nem a „gonosz mostoha” vagyok, az a dög csúnya néni, aki apukát elcsábította szerető családjától – hiszen nagyon nem így zajlottak az események, erről írtam röviden.
A gyerekek is megszenvedték, hogy az apjuk érzelmileg lepadlózott a szétköltözés után, és érezhetően kiegyensúlyozódtak a dolgok, ahogy én is beléptem a képbe. Én kis naiv, persze – gondoltam – szeretem a gyerekeket, jól kijövök velük, vágyom sajátra is, nem lesz itt gond, én igyekszem a tőlem telhető legjobban csinálni, és majd szeretni fogjuk egymást. Ja, meg ahogy Móricka elképzelte...
Fokozatosan derült ki számomra, hogy ebben a sajátos helyzetben jó néhány körülmény nehezíti a dolgokat. Nem vagyunk a gyerekekkel minden nap együtt, ebből következően nem tudnak napról napra felépülni folyamatok, sokszor olyan, mintha kéthetente újra kéne kezdeni. Nem azért, mert nevelni kell vagy akarok, hanem mert az én olvasatomban nincs olyan, hogy nem nevelek. Azt gondolom, hogy minden mondat, cselekedet, viszonyulás, ami hatással van egy fejlődésben, alakulásban lévő személyiségre, az nevelés, része a szocializációs folyamatnak.
Nevelek azzal, ahogyan ránézek a gyerekre – rögtön leveszi, hogy elfogadó vagy elutasító a hozzáállásom abban a pillanatban, általában érzékeli az aktuális érzelmi állapotomat is. Bármit mondok, a mondás hogyanja sok mindent közvetít számára a szándékaimról, a hozzá való viszonyomról, a hitelességemről. Az összes gesztusom, megnyilvánulásom része a viszonyunknak, hatással van a gyerekre, neveli őt – erre vagy arra. Ha tudatosan nem akarnám nevelni, az is nevelés volna – az is az emberi szociális viszonyrendszerről közvetítene számára valamit.
Sok mindenre nem számítottam. Például arra, hogy milyen nehéz a saját értékeimet képviselni feléjük azon a kicsi mezsgyén, amit elfogadásban kaptam tőlük. A szülői szerepet betöltő négyesnek nyilvánvalóan én vagyok a leggyengébb láncszeme. Az édesanyjuk a feltétel nélküli etalon – mivel kisgyerekekről beszélünk –, vele élnek, az ő szülői pozíciója a legerősebb, és általában megkérdőjelezhetetlen – függetlenül attól, hogy mit képvisel. A velük élő nevelőpapa szintén elég jó pozícióban van – egyrészt mert anyuka folyamatosan ügyesen „pozicionálja” őt, másrészt mert a mindennapokban természetes módon része a gyerekek életének, így jó esélye van arra, hogy saját jogán is részt vegyen a nevelési folyamatban, akárhogyan csinálja is.
Az édesapjuk, a párom, akivel kéthetente találkoznak, hozzájuk képest rosszabb, de még mindig elég jó pozícióban van mint édes szülő, és apaként szimbolikusan is ő képviseli a szabályokat, a határokat. Én vagyok az, aki se nem édes szülő, se nem része a mindennapoknak. Hozzám kizárólag azok a szálak kötik őket, amelyeket kéthetente tudok erősítgetni törődéssel, elfogadással.
Én vagyok az, akinek kéthetente minden pedagógiai és pszichológiai okosságát be kell vetnie ahhoz, hogy elveinek és értékeinek megfelelően élhessen együtt abban a kis időben a gyerekekkel. Én vagyok az, akinek nem volt ideje hónapokat készülni egy-egy gyerek érkezésére, végigélni, milyen egy gyerek meg két gyerek, hanem megkapta őket egyszerre – három különböző életszakaszban.
Én vagyok az, akinek fogalma sem volt az előzményekről, és hatása sem volt rájuk. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen volt Dénes kisgyereknek, mitől vannak agresszív kitörései, hogy hiperaktív-e, hogy mitől érez időnként gyilkos indulatokat a húgával szemben. Fogalmam sem volt róla, hogy a pengeéles eszű Veronka mióta folytat háborút a bátyjával, és időnként milyen körmönfont módon harcol ellene.
Fogalmam sem volt róla, hogy Borcsának miért a hiszti maradt a leghatékonyabb fegyvere, és hogy milyen frusztrációk miatt beszél szinte mindig emelt hangon, harcolva azért, hogy meghallják, amit mond. Én vagyok az, aki néha nagyon vigyáz, hogy ne rúgjon baromi nagy öngólt azzal, hogy véletlenül a gyerekek előtt anyukát minősíti, mikor az szerintem pedagógiai hibát követ el. Én vagyok az, aki minden pedagógiai bölcsességét bevetve igyekszik képviselni, érthetővé tenni a gyerekek számára elveit és értékeit, ha azok nem egyeznek az otthonival, a megfellebbezhetetlen anyai értékekkel. Én vagyok az, akit néha nyomaszt a mostohaság mostoha érzése.
