Apukám bejön, és mindenkit megpofoz!

Zanza!

Az első osztályos fiam osztálytársának az édesapja azt üzente, hogy bemegy, és mindenkit megpofoz, ha még egyszer elszakítják a gyereke füzetét. Először a gyerekeket, de ha kell, akkor minket, szülőket is megpofoz. Mi az ok? Hogy őt már kérték erre az óvodában, ahol rendet is tett.

Budapest, belvárosi iskola, első ránézésre átlagos, normális szülőkkel, normális gyerekekkel. A fiam itt kezdte az első osztályt. Természetesen a kezdeti megszeppentség hamar elmúlt, talán a második héten már kitalálták, hogy ők a tornateremben fognak matekóra helyett bújócskázni, de ez még olyan gyerekcsíny, amin jót mosolygunk, ha a gyerek épp nem látja.

Mert ha látja, akkor gondterhelt arcot vágunk természetesen: jaj fiam, nem igaz, hogy nem hallod a csengőt, engem nem érdekel, hogy ki találta ki, ha legközelebb előfordul... Magam se hiszem el, hogy milyen hamar elkezdtem ezeket a sablonos mondatokat darálni az iskolával kapcsolatban.

Egyik reggel épp veszem le a kabátot a gyerekről, amikor barátnő anyuka megkérdi, hogy tudok-e arról, hogy az egyik osztálytárs édesapja azt üzente a gyerekeknek, hogy ha még egyszer elszakítják a gyereke füzetét, akkor bejön, és mindenkit megpofoz?! Erről nem tudtam, a fiam elfelejtette otthon megemlíteni, de lehet, hogy nem is vette komolyan, el tudom képzelni, hogy ő is mond olyat, hogy az ő apukája a legerősebb a világon, és ha nem övé a legnagyobb sütemény uzsonnára, akkor irgum-burgum.

Csakhogy aznap reggel én is hallottam az ominózus mondatot, méghozzá nem is gyerek, hanem az édesanyja szájából: a férje üzeni, hogy ha bejön, pofon lesz.

Ettől már a gyerekek is megijedtek, volt, aki nem is akart többet iskolába menni, innentől kezdve ez már egyáltalán nem vicces.

Mi a megoldás ilyenkor?

Nálunk a következő történt: szóltunk az igazgatónőnek, hogy nem tűrjük, hogy X anyuka vagy Y apuka fenyegesse a gyerekeinket, vagy minket. Aztán persze szóltunk X anyukának is közösen, hogy szerintünk ez nem jó ötlet, hiszen tudja, az ő csemetéje is csak egy gyerek, mindegyik benne van a rosszaságban, azért, mert otthon azt meséli, hogy csak ült a padban és verset tanult, attól még nem biztos, hogy ez így is történt. Én legalábbis mindig feltételezem a fiamról, hogy ő is benne volt a „buliban”, hiszen gyerek.

Anyuka kikérte magának, hogy a gyerekéről is azt feltételezzünk, hogy amikor ő kilép az iskolából, másképp viselkedik, mint amikor ott van, majd újra elmondta, hogy a férje igenis be fog jönni az iskolába, és pofon lesz. Itt már néha elbizonytalanodott, hogy kinek is lesz pofon, a gyerekeknek, vagy nekünk, de abban biztosak lehetünk, hogy csattani fog, és az ő férje fogja osztogatni.

Hiszen mi is tudjuk, hogy a gyerekek csak ebből értenek, miért vagyunk ettől a kis odavetett mondattól annyira oda? Inkább köszönjük meg, ha a férje rendet rak, mert őt már az óvodába is hívták be az óvónők, ha valamelyik szülő nem úgy viselkedett, mint kellett volna. Arról, hogy ott is csattant-e pofon, vagy csak fenyegetőzés történt, nem esett szó.

Nekem itt 200 lett a vérnyomásom, be kellett mennem a terembe, mert nem is tudtam, mit mondjak. Ilyennel még nem találkoztam, egyszerűen meglepődtem és kész. Az biztos, hogy verekedni nem fogok, sőt még csak a hangomat se szeretném megemelni a folyosón, főleg olyan dolgok miatt, amire a gyerekek másnap már nem is emlékeznek, de mi, szülők lehet, hogy nyolc évig nem köszönünk majd egymásnak miatta.

Akik kint maradtak, megbeszélték a dolgokat, aminek csak az lett a vége, hogy érintett anyuka bocsánatot kért. Kicsit sírt, aztán hazament. Azóta csönd van reggelenként.

Lesz ennek folytatása? Mit kell tenni ilyenkor? És főleg, hogyan kell azt tenni, hogy a gyerekek ne vegyenek észre semmit egy primitív szülő viselkedéséből?

Fotó: Brian Auer

Blogmustra