Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Momentán Társulat újabb kihívást tűzött maga elé: ezúttal a legkisebbek képzeletét váltja valóra.
Mi kell egy jó meséhez? Egy szeretnivaló hős, egy minden ízében gonosz lény, akivel a hős megküzd, és egy ismerős kerettörténet a gyerekek fantázia-világából. Ezt a tuti receptetkövette a Momentán Társulat legutóbbi “Mini” (kisebb gyerekeknek szóló) előadásán.
Az improvizáció rögtönzést, előzetes felkészülés nélküli előadást jelent. Gyökerei a XVI. Századi commedia dell'arte műfajáig nyúlnak vissza, ahol az előadások a színészek közös munkáján alapultak, de csak a színpadon nyerték el végső formájukat. Az improvizációs színház előnye és egyben hátránya, hogy nem tudjuk, mit fogunk látni a várva-várt előadáson. A műfajból következik az egyszeri, megismételhetetlen hangulat, a szereplők és a történet frissessége, ugyanakkor sok múlik a színészek pillanatnyi lelki állapotán. Így aztán nagy várakozással indultunk neki, hogy megtekintsük a társulat október 30-i mesejátékát, amelyet a Millenáris Fogadóban adtak elő.
A Momentán Társulat egy tíz fiatalból álló kreatív csapat, az interaktív improvizációs színház hazai meghonosítója. A 2000-ben alakult trupp már túl van az ötszázadik előadáson, főként felnőttek szórakoztatásával foglalkozik, de alkalom adtán ők is gyermeki mivoltukban jelennek meg a színpadon, és 6-10 éves gyerekeknek mesejátékot fabrikálnak.
Első jelenet
Színre lép a Játékmester, Kiskovács Attila személyében, és közös játékra invitálja a színpad előtt, párnákon ücsörgő gyerekeket. Ő szövi a mese szálait, és irányítja a szereplőket. Közel még a Halloween, ennek megfelelően “furcsa lények” népesítik be a nézőteret. A Játékmester bemutatja a zenészt, aki egy darab szintetizátoron fogja kísérni az előadást, szintén rögtönzött stílusban. A díszlet is mini(mál).
Kezdődik a játék
Mit szerettek csinálni, ha éppen nem kell oviba, iskolába vagy éppen színházba menni, és azt csinálhatjátok, amit akartok? - teszi fel az első kérdést a Játékmester. Elhangzik a lovaglás, rajzolás, de meglepően sokan válaszolják, hogy ők bizony olvasni szeretnek. (Megdöbbenek, hogy ezek a mai gyerekek már nem is tévéznek rendesen?) Miket? Krimiket, izgalmas meseregényeket, és persze képregényt is. Ha képregény, hát legyen képregény, beleszőjük a történetbe. Sőt! Végül ez lesz a kerettörténetünk.
Szükségünk lesz még egy hősre – folytatja a mesélő, és a beérkező válaszok hallatán kezdek kicsit aggódni, hogy mi fog ebből kisülni – persze ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam a gyerekek által, a gyerekeknek írt és eljátszott történetet. Azért valljuk be, Scooby-Doo és Buzz Lightyear közül azért nehéz kiválasztani a megfelelő karakterrel rendelkező hőst.
Második jelenet
Színre lépnek a hősjelöltek: Aquitánia hercege, Képregény Birodalom uralkodója, Frici, minden képregények megrajzolója, és Jojó, aki reszketve néz körül, mert elvesztette a maga képregényét, és most egyedül van. A választási folyamat az olcsó vetélkedők hangulatát idézi, a megfelelő fényekkel és zenei aláfestéssel, de a gyerekek láthatóan élvezik a lehetőséget, hogy dönthetnek a mese központi szereplőjéről. A legtöbben a herceget szeretnék hősként látni, egy képregényrajzoló, úgy látszik túl hétköznapi ahhoz, hogy hős váljon belőle a történet során. A remegő Jojó karaktere, a belőle áradó bizonytalanság miatt, inkább félelemmel töltötte el a gyerekeket, így képtelenek voltak őt hősként elképzelni.
A gonoszok közül biztos fölénnyel győzött a herceg boszorkányos testvérhúga, aki fekete köpenyével, rikácsoló hangjával felidézte a mesékből jól ismert, ősidőktől fogva gonosz lényt.
A mese varázsa
A herceg színre lép, és a hétköznapi beszélgetést felváltja a mese csodálatos világa, amely minden kis nézőt magával ragad. Megismerjük a herceg és gonosz testvére közötti ellentét eredetét – gyerekkorukban az idősebb testvér nem engedte, hogy esténként húga elolvassa a képregényeket -, megtudjuk milyen gonosz tervet főz éppen a boszorkány hűséges, ámde félénk szolgájával, találkozunk a szerelmes kisfiúval, aki egy nagy szívet ajándékoz a cseppet sem gonosz szolgának, és végül tanúi lehetünk a már sokszor bizonyított bölcseletnek, miszerint “a szeretet mindent legyőz”.
Aquitánia hercegének szerepében Molnár Levente tündökölt, kissé naív, ámde bájos alakításával, akinek a gonosz ellen vívott küzdelmével a kicsik könnyen azonosulhattak. Ellenpontja, a boszorkány (Nemes Takách Kata) lubickolt a hideg-rideg, kicsinyesen gonoszkodó negatív hős szerepében, mígnem a történet végén engedett a jó (és a szeretet) csábításának, és az átok feloldásával valóban jóvá válhatott. Meg kell még említeni az ellentmondásos Bubble karakterét alakító (a névre még visszatérünk) Harsányi Bence játékát, aki a fekete-fehér ábrázolás elutasítása ellenére is belopta magát a gyerekek szívébe. Tóth Barnabás, a hatéves szerelmes – aki később a legsötétebb varázslót is könnyedén odakanyarította a színpadra – vagy a méhecskének öltözött segítő, Bódy Gergely, szakmai rátermettségük mellett a lelkük mélyén őrzött örök gyermeki énjükről is tanúbizonyságot tettek. Önfeledten, kedvvel, szeretettel játszottak, valóban nyílt odafordulással a gyerekek felé, komolyan megfontolva a mesejáték közben adott tanácsokat – ezzel igazolva, hogy “felnőtt” nézőközönségnek tekintik őket. Szülőként hálásak lehettünk a társulatnak, hogy megkímélte a gyerkőcöket a számukra érthetetlen viccektől.
A hab a tortán az időnként felcsendülő, rögtönzött dal volt, amely más és más stílusban szólalt meg a zene és a szereplő kedvének függvényében. Még azt is megbocsátottuk a színészeknek, ha időnként sutára sikeredtek a sorvégek, vagy éneklés helyett inkább elmesélték a dalt. A díszletek hiányáért a fények látványa kárpótolt – valamint a lurkók határtalan fantáziája, amellyel kellékek nélkül is képesek voltak benépesíteni a színpadot. Őszíntén megvallva, felnőttként erre már ritkán vagyunk képesek, vagy ha mégis, olyankor furcsán tekintenek ránk.
A nevekkel azonban adósak maradtak a Momentán színészei: míg a hercegnek és testvérének még csak tisztességes nevet sem találtak, az idegen hangzású Bubble viszont semmitmondónak bizonyult. A mesejáték során fel-felbukkantak még oda nem illő, “fölnőttes” kifejezések is (autentikus, kódex, karakter), mintha a társulat egyszer-egyszer elfelejtkezett volna arról, hogy ki is a közönsége.
A műfaj – szinte – egyedüli képviselője a Momentán Társulat, és ez mindenképp tiszteletreméltó. Ha felnőttként találunk is a kákán csomót, összességében szórakoztató volt a lelkes csapat előadása. És ezt igazolták az előadás végén csillogó szemekkel távozó hercegnők, lovagok és bepólyált kísértetek is.
