Életem egyik legnagyobb öröme, hogy a gyermekeim találékonyak, kreatívak, önállóak. Gondolj bele: ha ránézel a gyerekedre, és eltölt az öröm, önkéntelenül eszedbe juthatnak konkrétumok. Örülsz neki, mert az Te fiad. Mert olyan okos. Mert nagylelkű. Erős. Vidám. Gyengéd. Mert olyan jó gyerek. Mert hasonlít az apjára. Mozgékony. Nyugodt. Jaj, dehogy kell ilyenkor objektívnak lenni! Hadd örüljünk úgy, ahogy nekünk jól esik!
Nekem eddig három akaratgombóc jutott, teli elszánással és rengeteg meglepő ötlettel. El vagyok tőlük bűvölve. Akkor is, ha néha egyszerűbb lenne az életem a váratlan húzásaik nélkül.
A napokban történt. Szokás szerint beültettem a három tündéremet a kádba, majd föl-alá rohangáltam összevadászni törülközőt, pizsamát, pelenkát, hálózsákot. Eközben a nagylányom lelocsolta a kislányom haját, valami nézeteltérés támadt köztük. Node sebaj, vegyük elő az ún. "következményi nevelést": felszólítottam a hölgyeket, hogy fáradjanak a tükör elé, és a nagylány fésülje ki, majd szárítsa meg a kisebbik haját. Neki is láttak a műveletnek. A kisfiamat kikaptam a kádból, becsavartam a törülközőbe és vittem pelenkázni-öltöztetni. Közben többször visszamentem, hogy lássam, rendben mennek-e a dolgok. Felülmúlták a várakozásaimat: a kisebbik komoly arccal, rezzenéstelenül tűrte, ahogy a nagyobbik fésüli ki a makacs gubancokat, aztán a hajszárítás során rendre végrehajtotta a kéréseket, hogyan, merre hajtsa a fejét. A nagylányom pedig elszántan dolgozott.
A fürdő ajtaja tárva-nyitva, nem messze ülök a kisfiammal az ölemben, éppen a hálózsákot húzom rá, amikor a következő mondatokat hallom: "Belelóg a hajad a szemedbe, nem jó. Várj csak. Én leszek a fodrász néni. Most csukd be a szemed és ne mozdulj."
Rövid csend. Aztán:
Nyissz.
Nyissz.
- Neeeeeeeeeeeee! - ordítok, és rohanok be a lányokhoz.
Ott állnak némán, döbbenten néznek rám, a nagyobbik kezében a leeresztett olló. Levágta a kicsi frufruját. Na ez tényleg nem fog a szemébe lógni, úgy egy centi hosszú lehet a fejtetőn. Két, ronda nagy vágás. A hajmaradék félig égnek áll. Le vagyok döbbenve, iszonyatosan leteremtem az önjelölt fodrásznénit, bezavarom a gyerekszobába. Nagylevegő, elkeseredetten nekiállok kiigazítani, pár fürtöt lépcsőzetesen levágok oldalt, próbálom a vágás élességét eltüntetni.
Fél órával később már tudok örülni. Nagylányom példamutatóan kért bocsánatot az akció után. Végülis nem szúrta ki a kicsi szemét, nem vágta el a bőrét! Ügyes ez a csajszi. A kisebbik pedig milyen fegyelmezetten viselkedett a vágás során. Nagyszerűen képesek együttműködni! A gyerekszobában ülünk és korrepetálok. Hajat nem. Senkiét, a sajátodat sem. Papírt igen. Ruhát nem, soha! Körmöt magadnak igen, másét nem. A hangulat rendbejött, már sokkal közelebb vagyok ahhoz, hogy időnként kitörjön belőlem a röhögés. Csak akkor szorul össze a szívem, mikor a kislányomra nézek. Még szerencse, hogy olyan gyönyörű a homloka.
Üldögélünk a földön, beszélgetünk. A pólómat cibálják, hogy húzzam fel a hasamról.
- Anya, hallja a hangunkat a baba? - kérdi a kicsi a gömbölyödő pocakomra mutatva.
- Igen.
- Jó - mondja komoly arccal, majd énekelni kezd: "Kiskacsa fürdik". A másik is bekapcsolódik, két cérnavékony, lelkes, áhítatos hang. A dal után a nagylányom közel hajol és valami fontosat magyaráz a pocakomnak. A kisebbik pedig hirtelen ad rá egy puszit. Plüssállatot hoznak, azzal simogatnak, hogy örüljön a kisbaba.
Nagyon boldog, szerencsés embernek érzem magam.
