A doki tehénkedte ki a szülőcsatornába szorult kisfiút

Drazsé terhessége nem volt problémamentes: a várandósság elején vérezni kezdett, később streptococcus-fertőzést mutattak ki nála, majd a hetedik hónaptól nyílt a méhszája, keményedett, néhány nappal a kiírt dátum előtt pedig görcsölt és újra vérzett. Az ügyeletes orvos megvizsgálta, majd hazaengedte, ám estére újra a kórházban voltak. Ezúttal eljutottak a szülésig is, igaz, az orvosnak rá kellett segíteni, hogy kibújjon a baba. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Már régóta rágódtam, megírjam-e, de a pozitív végkifejlet miatt vállalkoztam rá. Legalább meglesz a történet az utókornak is. Teljesen normális terhességnek indult az elején, 6. héten apuka és az orvos is látta a szívhangot, de én magam hiába meresztgettem a szemem "két óra irányába", csak nem láttam semmit, pedig már akkor ott volt, akit mi csak úgy neveztünk, Zigizmund.


Egészen a 12. hétig rendben is zajlottak az események, amíg egyik reggel azt fedeztem fel, hogy vérzek, de ezt a vérzést semmilyen görcs nem kísérte. Gyors telefon a magánorvosnak, aki szerencsére éppen az ambulancián tartózkodott, irány a kórház. Diagnózis: hematóma méhlepény alatt, fenyegető vetélés. Gyorsan haza cuccokért, majd irány a terhespatológia, szigorú fekvés. A vérzés szerencsére már aznap elállt, görcseim továbbra sem voltak, de biztos, ami biztos alapon öt napot vendégeskedtem az osztályon.

A helyi szonográfus is megvizsgált, újabb diagnózis: mélyen fekvő méhlepény, széle eléri a méhszájat. Mikor az orvosom ezt meglátta, még borúsabbá vált az arca. Ezután panaszmentesen elbocsátottak, de otthon továbbra is szigorú fekvést javasoltak a 18. heti ultrahangig, addig meg kéthetente kontrollvizsgálat. Útközben kiderült, hogy szerencsére nincs mélyen fekvő lepény, elnézte a szonográfus. Én feküdtem rendesen, kívülről ismertem már a tévéműsort, délutáni alváshoz kiváló volt a Viasat3-on futó sorozatdömping.

Aztán mint aki kialudta téli álmát, visszatértem a vízszintesből a függőleges irányba. Eleinte nehezemre esett akár 50 méter megtétele is, de közben belerázódtam. Viszont elkezdett keményedni a hasam. Újabb nem jó jel. Magnéziumdömping, amitől már úgy néztem ki, mint a holdkórosok. De a gyermek láthatóan továbbra is jól érezte magát a pocakomban, minden lelete normális lett.

Már éppen kezdtem volna megnyugodni, a keményedések ellenére, mikor kiderült a streptococcus-szűrésen, hogy hát igen, ezt is benyertem. Ekkorra már teljesen sokkoltam magam az internet által, mert persze laikusként rá kellett keresnem, mivel is járhat a fertőzés.

Orvosom ekkor antibiotikum-kúrát javasolt, rendes gyerek módjára be is szedtem a pirulákat, de szembesültem egy újabb problémával, penicillin-érzékenyként alternatív gyógyszerre lesz szükség szülés előtt. Ehhez képest, amikor a 7. hónap végén a baba feje már beilleszkedett és elkezdett nyílni a méhszáj, már smafu volt. Két hónapot azért izgultunk végig, hogy csak előbb ne jöjjön.

Aztán a kiírás előtt négy nappal egyik reggel azt gondoltam egy átlátszó folyás miatt, hogy elfolyt a magzatvíz. Telefon újra a fogadott orvosnak, aki persze éppen Pécsett tartózkodott (tőlünk 300 km) konferencián, SZTK. Oké, akkor menjünk. A beosztott nőgyógyász megvizsgál műszeresen, azt mondja a burok még áll, a méhnyak rövidül, a méhszáj is nyílik, nem húzom a kiírt időpontig. Hazaérek, újabb sokk a mellékhelyiségben: vérzek. Újra telefon az orvosomnak, mondja, még mindig csak az SZTK-ba menjek vissza. Ott újra fogad ugyanaz a doki, szerinte azért vérzek, mert már annyira vékonyak az erek a hüvelyfalon, de ha fokozódnak a panaszaim, jelentkezzek az ambulancián. Hát fokozódtak.

Délután kettőkor összecsomagoltam, ugyanis a keményedések egyre sűrűbben jelentkeztek. Ott megvizsgált egy gyakornok, majd megkérdezte, be szeretnék-e feküdni. Mondom neki, hogy én azt teszem, amit jónak lát, ha javasolja, befekszem a kórházba. Na ez az információ az ügyeletes orvoshoz (aki az ultrahangot végezte) úgy jutott el, hogy én nem akarok befeküdni, ezért nem éppen kedvesen társalgott el velem. Babával minden rendben, menjek haza, de úgyis hamarosan találkozunk.
Nem gondoltam, hogy ez a találkozás még aznap este megtörténik. Hazaérve ugyanis a keményedések egyre inkább eltűntek, így megnyugodva mentem el zuhanyozni este nyolc óra magasságában. Nem gondoltam, hogy ezután indul csak az igazi "buli". Megérkeztek a fájások. Ezután már értettem, miért mondták korábban, hogy ne aggódjak, ezeket a fájásokat nem fogom összetéveszteni semmivel. Éjfélre lettek hétperces, rendszeres fájásaim, így az antibiotikum adása miatt elindultunk a kórházba. Mire beértünk, és a vizsgálóasztalra kerültem, már négyujjnyira nyitva voltam. Így egyből a szülőszobára kerültem. Nem volt már beöntés, csak borotválás, illetve ctg.

Ezután, miután alternatív szülőszoba volt adott, kipróbáltam a "játékszereket". A labdán még véletlenül sem tudtam megmaradni, a műanyag kerti szék nagypárnával még ütősebb élmény volt, a szobába helyezett franciaágy túl alacsony volt, hogy le tudjak feküdni, a szülőágy meg túl magas. Viszont volt a szobában egy csimpi (plafonról függő, csomózott lepedő), na, az tényleg király volt. Mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, mikor abban kapaszkodtam, így a kitolásig hátralevő cirka két órát új legjobb barátommal töltöttem.

Közben férjem próbált kommunikálni velem, de még az érintését sem bírtam viselni, jelenlétének viszont nagyon örültem. Egy hiba volt csak a csimpaszkodóban, hogy mivel én is néma csöndben vajúdtam (sosem gondoltam, hogy így lesz), folyamatosan csak a fehér falon függő ketyegő órára tudtam koncentrálni. Na, ekkor megértettem, mit is jelent, hogy csigalassúsággal telnek a percek. Aztán hajnali két óra fele azt éreztem bepisiltem, azaz meg voltam győződve róla. Férjemet elugrasztottam a szülésznőért, aki beterelt a szobához tartozó tusolóba. Miután nekiszédültem a falnak, ő pedig megvizsgálta a padlón levő foltot, közölte, itt már semmilyen zuhanyzás nem lesz, irány a szülőágy. Jött a délutáni orvos, aki megnyerte az ügyeletet, és közölte, azért arra nem számított, hogy ilyen gyorsan fogunk találkozni.

Az első egy-két tolás egész jól ment, megjelent a gyerkőc feje, férjem közölte, hurrá, van haja! Mondtam, jelenleg ez engem nem igazán érdekel, csak jöjjön ki! Aztán elszálltak a fájások...oxitocin...gyerek beszorulva a szülőcsatornába. Innen már nincs visszaút, doki beletehénkedett a hasamba, és együttes erővel kitoltuk, röpke húsz perc alatt. Így hajnal 3 óra 8 perckor megszületett Márton, 51 cm-rel és 3430 grammal. Őt láttam a leggyönyörűbbnek a világon.


Azóta eltelt 11 hónap, stramm kis legénnyé növekedett kicsi fiam. Sőt, a kedvem sem ment el a további terhességtől. Tanácsként: ne folytassatok öndiagnosztikát az internet segítségével a terhesség alatt, mert beleőrültök.

Drazsé