7. hét
Reggel 5 van, alig világosodik, de én már másfél órája fenn vagyok. Már letudtam egy tízperces szoptatást, egy félórás tápszerezést büfiztetéssel, egy gyors sterilizálást, és most 45 perce fejek. Körülöttem néma csend és vaksötét, a fejőgép halkan duruzsol és zakatol, a zseblámpa fényénél néha megnézem a tejhozamot (párom szerint egyszer valaki ki fogja hívni a zsarukat, mert éjjelente a zseblámpa világít a plafonon, mintha betörés folyna).
Néha 5 másodperc is eltelik az üvegben landoló tejcseppek között. Némán szitkozódom, hogy milyen lassú, és azon rágódom, hogy meddig fogom még ezt bírni. Ma éjjel, vagy úgy általában. Azután mégis folytatom, a telefonomon egy újságcikket olvasok a New York Times-ból, egy jó hosszút, amire ezer éve nem volt időm. Hát, most van. Mert ez a jelenet, az, hogy a fotelhez és a fejőgéphez vagyok láncolva egy órára, naponta jó ötször megismétlődik.
A szoptatás, szeretnék velünk elhitetni, a világ legtermészetesebb dolga. Az anyatej az újszülött természetes tápláléka, a szoptatás az anya és a gyerek kapcsolatának alfája és omegája, jó érzés, és ingyen van. Igen ám, de akkor miért van, hogy az ismerős kismamák fele pokoli szenvedéseken megy át, hogy szoptathasson? Amióta nyavalygok a kálváriámról, egymás után mesélik a rémtörténeteket: a barátnő, akinek annyira kisebesedett a mellbimbója, hogy a picije többször vért hányt, vagy a másik barátnő, akinek zsinórban három pokoli mellgyulladása volt. És ahhoz képest, hogy ingyen van (és most nem is beszélek a beszerezhetetlen és méregdrága szoptatós melltartókról és topokról), a nehézségek legkisebb jelére igencsak megugrik az ára: a mellbimbóvédők, melltartóbetétek, homeós teák és bogyók, és az esetenként szükséges fejőgép, sterilizátor és cumisüvegek egy kisebb vagyonba kerülnek. Az igazság az, hogy sokan nem azért hagyják abba a szoptatást, mert lusták, vagy bulizni akarnak járni, hanem azért, mert elegük van a szenvedésből. És gyanítom, hogy többen, mint azt bevallják, mert félnek attól, hogy hibáztatják vagy megszólják őket.
Amikor Lujzát a kórházban a születése után alig pár perccel a mellemre tettem, és ő akkorára tátotta a száját, hogy az ökle kényelmesen belefért volna, nagyon megkönnyebbültem. A nővérénél az volt a legnagyobb problémánk a kezdetben, hogy nem akarta kinyitni a száját elég nagyra. De kicsi Lujza profi volt az első perctől kezdve. Tökéletes technikával vetette rám magát, és szívta a mellbimbót, ahogy tudta. Kettő percig. Azután abbahagyta, mint aki meglepődött, vonaglott egyet, majd újrakezdte. Ez ment egy darabig, a gyerek hüppögni kezdett, majd sírni, végül üvölteni, én meg leraktam. "Ne aggódjon", mondta a szülésznő, néha beletelik jó pár órába, hogy legyen előtej." A jelenet megismétlődött pár óránként és a kedves csecsemősök és bábák masszírozták a mellem, figyelték a technikánkat ("Kiváló! Csak így tovább!") Éjjelre kapott tápszert a gyerek, hogy mégse haljon éhen. Majd utána nappal is. Lujza a mellemen sosem nyugodott meg, sosem láttuk, hogy nyelt volna, sosem látszódott semmi a szájában, és soha senki nem tudott egy csepp anyagot sem kimasszírozni, kivarázsolni a mellemből a négy benn töltött nap alatt. Mire a kórházból kijöttünk, másfél számmal lett kisebb a mellem. "Semmi baj, mondta a bába búcsúzóul, van, akinek csak öt nap után jön meg a teje!" Mindenesetre vettünk egy nagy doboz tápszert az orvos tanácsára. Nem bírtam elviselni, ahogy a gyerek éhesen üvölt a mellemen órákon át, amíg a feje lila lett. Vele sírtam én is, majd nyúltam a tápért.
Egy hetes volt a pici, amikor a házhoz járó bába (védőnő típus) először eljött hozzánk. Ő is, sokadiknak, végignézte a "száraz szoptatásunkat", megvizsgálta az éhesen sikító gyereket, végighallgatta a történetet, és azt mondta, hogy olyan nincs, hogy valaki, akinek az első gyerekénél volt teje és sikeresen szoptatott, a másodiknál ne legyen teje. Csak csóválta a fejét. Felhívta az NHS szoptatós szakemberét, aki legnagyobb megdöbbenésemre 1 órán belül megérkezett a lakásba. Nagyon kedves hölgy volt, csupa bátorítás, megértés és fejcsóválás. "Nagyon szokatlan, hogy ilyen sokáig ne induljon meg a tej, de ismerek egy kismamát, akinek csak 8 nap után lett teje" - mondta. Mindenesetre elhívott a vasárnapi csoportos szoptatós segítőklubba. Ott 1 teljes óra mellre tevés, ököllel masszírozás és meleg borogatás után az ujjammal kipréseltem egyetlen csepp anyatejet. Elsírtam magam a boldogságtól. Lujza pontosan 10 napos volt és meggyőződésem szerint még nem tápláltam a mellemből. Ez volt az első biztató jel. Akkor még azt hittem, hogy ez a nyűglődés vége, de csak egy hosszú út első állomása volt.
Az elkövetkezendő pár hétben szó szerint cseppenként növeltem a tejhozamot. Megvettük a kapható legjobb elektromos fejőgépet, és nekiláttam leszívni, amit a gyerek nem tudott, páróránként. Akkorra szegény elveszítette a hitét a melleimben, és egyre kevésbé próbálkozott, bár még nem adta fel teljesen, és én sem. Az ez utáni első héten esetenként egy órás fejéssel 10 ml tejet produkáltam, ami a gyerek fél fogára sem volt elég, de engem nagyon büszkévé tett. Beszereztem a legjobb hírű tejserkesztő bogyót, a More Milk Plus-ot (csak ez itt tízezer forint volt egy havi adag), amitől megkétszereződött a tej, de még mindig háromszorosára kellett pótolni tápszerrel. Literszámra iszom a gyógyteákat (Laktoherb és Fitolac, napi kb. 4 liter) és szopogatom a homeós bogyókat, az Urtica Urenst.
És ez így megy 6 hete. Az egész napom a tejserkentés és etetés körül forog. Rendületlenül, megállás nélkül fejek, stimulálom a mellem, amennyire lehet a két gyerek mellett. Tej van, de kevés, és nagyon lassan jön, jó egy órába telik 90-100 ml termelése, de sokszor csak kevesebb lesz ugyanennyi idő alatt (akkor jön a tápszer). Nem hibáztathatom a gyereket, hogy nem bírja kivárni. Van még egy pár dolog, ami segítene, de nem tudom, vagy akarom megtenni. Sajnos nem tudok ágyban maradni egész nap, meztelenül, a gyerekkel testközelben, pedig azt mondják, az jót tenne. De hát van egy másik lányom, akivel foglalkoznom kell. Nem tudok éjjel felkelni, ha a Lujza nem ébred fel, márpedig ő általában 11-től reggel 4-ig alszik. Volt, hogy megpróbáltam vekkerrel felkelni eközben, nem ment. Ő nem képes enni olyankor, még üvegből sem, csak ha felébresztem, ami egy félórás folyamat, és hideg vízzel kellene fellocsolni (felsimogatni), szó szerint. De amint szól, máris rohanok. És bár észrevettem, hogy ha a megeszem egy nagy darab csokit, vagy sütit a szoptatás előtt közvetlenül, akkor valamivel több a tej, ezt csak napi egyszer-kétszer teszem meg. A többi alkalommal maradok az egészségesebb szénhidrátoknál. 1 hét alatt 2 kilót híztam, amikor erre nem figyeltem.
Fél hat van, és pirkadat. Megnézem az üveget: 90 ml tej van benne, kevesebb, mint amit Lujza megiszik egy adagban (kb. 110-120 ml). Ezt több mint egy órába telt lefejni. Ég a mellbimbóm, elzsibbadt a lábam, és meghalok a fáradtságtól. Nagyon lassan felállok, és mintha folyékony aranyat szállítanék, úgy viszem ki a konyhába az üveget. Minden cseppje kincs és nem tudom, lesz-e belőle holnap is.
