Pilár kislánya igazán rendes: a terhességi rosszullétek okozásával megvárta az anyukája utolsó vizsgáját, a születéssel pedig az aznapi focimeccs végét, pedig 11-esekig játszották a mérkőzést.
Az anyukának néhány héttel a szülés után máris hiányzik a terhessége. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Pici lányunk 2009 novemberében jelentkezett be egy intenzív vizsgaidőszak közepén. Nagyon rendes volt, mert szépen kivárta, míg egy szerdai napon letettem a záróvizsgát, és csak másnap, csütörtökön taglózott le a tipikus terhességi rosszulléttel. Innentől következett két és fél hónap szenvedés, rendszeres rosszullétek és hányások, szagérzékenység (kiemelt helyen a hűtő és az öblítők) és ízundor, ugrándozó vérnyomás és hasonló izgalmak. A karácsonyi időszakot soha még nem szenvedtem meg ennyire.
A második harmadban végül fellélegezhettem, a nyűgök és nyavalyák elmúltak, végre élvezhettem a terhességet és a gömbölyödő hasamat. Csak a 28. héten derült ki, hogy kislányt várunk, én a megérzéseim alapján fiúra tippeltem, bár ötször álmodtam azt, hogy kislányom születik.
Terhesgondozásra már közvetlenül abba a kórházba akartam járni, ahol végül szülni fogok, egy fiatal orvost választottunk, aki nemcsak kiváló szakember, de nagyon empatikus és figyelmes is volt.
A harmadik harmad sem szűkölködött izgalmakban, a gyerekszoba tervezett ablakcseréje a sok eső miatt több mint egy hónapot csúszott, így a baba minden holmija a ház összes szobáiban szétszórva dekkolt, de végül mégis elkészültünk. Eljártam a kórház szülésfelkészítő előadásaira, ahol sok gyakorlati információt kaptunk. Megnézhettük a szülőszobát és az újszülött részleget is.(A szülésnél végül épp az a szülésznő volt ügyeletes, aki az előadásokat tartotta, megnyugtató volt még egy ismerős arcot látni.)
2010. július 1: egész reggel rendszeres időközönként keményedett a hasam. Aznap már a 38. heti NST következett, a helyi rendelőintézetben végzett vizsgálat nem sikerült fényesen (bár én úgy sejtem, ehhez sok köze volt a rosszul felrakott vizsgálófejnek) így elküldtek, hogy az orvosom is vessen rá egy pillantást. A kórházban elvégzett második NST-vel semmi gond nem volt, így megbeszéltük, hogy nyugodtan hazamehetek, bár az orvos szerint valószínűleg nem fogom kihúzni terminusig.
Július 2: a nap nyugodtan telt, egy különleges eseménytől eltekintve, két kismadár lelkesen nekiállt a teraszunk alatt fészket építeni. Bár nem vagyok ornitológus, úgy gondolom, a július már rég nem a fészekrakás időszaka, nagyon furcsának találtam (lehetséges, hogy én késztettem erre őket?!).
Július 3: egy hosszú, 11-esekig húzódó focimeccs után, hajnali 1-kor elfolyt a magzatvizem. Érdekes volt arra ébredni, hogy ömlik belőlem a Niagara. Rögtön tudtam, hogy mi történik, és magamat is megleptem, mennyire nyugodt maradtam. Lezuhanyoztam, és megvártam, míg csökken az áradás, majd ébresztettem a férjem. Bementünk a kórházba, ahol először CTG-vel monitorozták a baba szívhangját. Megvolt az előkészítés (a sok beöntésellenes vélemény után meglepődtem, mennyire jelentéktelen, és még csak nem is kellemetlen beavatkozásról volt szó). Körülbelül hajnali 6 után indultak be igazán a fájások, nagyon fura volt, mert én minden fájást a derekamban éreztem, egyet sem a hasamban.
Először gázt kaptam fájdalomcsillapításnak, de az egy idő után nem hatott, én meg teljesen elvesztettem tőle az önkontrollom, így a dokim javasolta, hogy folytassuk nélküle. Ezután el kellett lélegeznem a fájdalmat, mert elég lassan tágultam, de elég hamar úgy éreztem, hogy nyomnom kell. Ez elég rossz volt, néha hogy tényleg úgy éreztem, belehalok. A legtöbb fájást el tudtam lélegezni úgy, hogy közben a férjem kezét is szétszorítottam, de néha annyira fájt, hogy vergődtem az ágyon meg ordítottam. Ez kellett, mert különben nyomtam volna, olyan erős volt az inger, de a doki mondta, hogy azzal sérülhet a méhszáj, így nagyon picit rányomtam, ha már végképp nem bírtam, de az energia nagyját az ordibálással meg a kézszorongatással el tudtam vezetni. A férjem végig vizes ruhával törölgette az arcom meg a mellkasom, és fogta a kezem, az orvosom pedig sokszor odajött hozzám bíztatni, ez mind nagyon jól esett.
Még jó, hogy nem volt szülési tervem, mert semmi nem valósult volna meg belőle. Pl: járkálás. Mivel percenként úgy éreztem, hogy szétszakad a derekam, képtelen lettem volna lábra állni, de az ágy támláját teljesen felhúzták, így végig ültem és az jó volt, csak a vizsgálatokhoz fektettek vissza picit. Gátvédelem: mindenhol az olvastam, mennyivel jobb úgy szülni, de senki nem mondta, hogy rohadtul fáj, ahogy tágítanak. Ennél a résznél már nagyon kimerült voltam, könyörögtem, hogy hagyják, és inkább szedjék ki a gyereket. Ha jól emlékszem, ez visszatérő motívum volt a kiabálásaimban. Végül tényleg vágni kellett, mert a picur a mellkasa előtt keresztbe rakta a kezét és megszorult. A vágás nem volt vészes (és irtó gyorsan gyógyult), de persze a doki is nagyon szépen és ügyesen fércelt össze.
A kislányunk délután 12 óra 59 perckor bújt ki tényleg, mint egy rakéta, nagyon különös érzés volt, és nagy megkönnyebbülés, amikor kicsusszant. Teljesen egészségesen született meg 3230 grammal és 53 centivel. Hamar a mellkasomra tették, ahol végig szundikált, míg engem elláttak, stoppoltak.
Megfigyelés után átvittek egy baba-mamás kórterembe, és nagyon jó volt, hamar kihozták, onnantól együtt voltunk és hamar összeszoktunk.
Itt is szeretném megköszönni mindenkinek a szekszárdi kórházból, amit érünk tettek. Az orvosomnak és a szülésznőnek, hogy annyira lelkiismeretesen, figyelmesen és kedvesen bántak velünk. A csecsemős nővéreknek, akik szívesen segítettek, akár szoptatásról, akár fürdetésről volt szó, én úgy éreztem minden nővér szakszerű, ugyanakkor kedves és udvarias volt.
Az a különös, hogy bár a fejemben tudom, hogy iszonyatosan fájt, egyszerűen semmi rossz érzés nem maradt meg bennem a szüléssel kapcsolatban. És bár nagyon örülök, hogy már a karomban tarthatom a kislányom, most pár héttel később meglepő, mennyire hiányzik mégis a terhességem.
Azt hiszem, ezen csak egy második terhesség segíthet?!
Pilár
