Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mit csinál a játszótéren egy vén fazon, és főleg mit a gyerekemmel?!
Nehéz ügyek ezek. 2010 van. Egész másképp kell élni és gondolkodni, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Úgy alakult, hogy a lakóhelytől viszonylag messze járunk babaúszni. Ezért a játszótér, ahova az úszás előtt kibandázunk, nem törzshelyünk, nem vagyunk igazán ismerősök ott. Történt egyszer, hogy a csúszdán produkálta magát a gyerek és odalépett egy 60 év körüli, jól szituált férfi. Először azt hittem, azért, mert valahol ott van a sorban az unokája és őt pesztrálgatja, de hamar kiderült, hogy egyedül jött le a játszóra. Akkor kezdtem szorongani a dologtól, hogy mit csinál itt egy vén fa... izé, vén fazon, és főleg mit a gyerekemmel?! Minek ér hozzá, ha ő egyedül is le tud csúszni?! És egyáltalán, minek tapizza végig az összes gyereket?!
A következő alkalommal túl korán értünk oda, kevés gyerek volt. Bácsi utánam érkezett és mellettem talált helyet a padon. A szorongó érzés újra felkúszott a torkomba, majd, hogy, biztosan kész legyek, a bácsi közölte, hogy délelőtt is volt itt, de nem volt jó, mert csak 10 évesek voltak, és ő a kicsiket szereti. Közel voltam a hányáshoz. Meg is kérdezte, hogy az a szép barna szemű, az a legkisebb, az az enyém? Mondtam, hogy igen, és járattam az agyam, hogyan fogunk lelépni és mit fogunk csinálni az úszásig abban a fél órában.
Majd szép lassan elkezdte mesélni, hogy egy éve temette el a feleségét, akit a hirtelen támadt agytumor 45 év házasság után 6 hónap alatt elszakított tőle. Hogy az egész életét a felesége és a közös élet tette ki és halvány segédfogalma nem volt róla, hogy egyáltalán egyedül hogyan lehet létezni. Azóta minden nap friss virágot visz a szobában kitett fénykép elé. Aztán gyomorrákot diagnosztizáltak nála, és akkor azt gondolta, hogy semmi értelme tovább a világon lenni, majd egyszer elsétált erre a játszóra. Azóta minden délelőtt és délután kint van, nézi a gyerekeket, és rájött, hogy mennyi mindenért érdemes még élni. Azóta elviszi az unokáit is játszóterekre, akik bár távolabbi kerületben laknak, de már képes pl. egyedül elbékávézni odáig. Rájött, hogy egy csomó ismerőse van, és hogy az emberek kedvesek, barátságosak, vidámak, és érdeklődnek egymás gondjai iránt.
S míg ezt mesélte a kapun folyamatosan jöttek be az anyukák, gyerekek, és mindenkinek név szerint köszönt, akik visszasziabélabácsiztak. Egyszer megkérdezte, hogy kijött-e már az a fránya fog, másszor meg, hogy elmúlt-e a köhögés, és hogy mit mondott az orvos. Én ott a 2 diplomás, agyonolvasott, reform, hipermodern, anyuka fejemmel apró hamuvá égtem széjjel. Megszégyenülten bólogattam és nem bírtam kinyögni semmit. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy 60 éves férfi közelíthet teljesen jó és tiszta szándékkal is egy vadidegen kisgyerekhez, pedig ez kizárólag így lenne helyes egy tökéletes világban, vagy mondjuk a 20 évvel ezelőttiben.
Millió évet gondolkodtam a dolgon és arra jutottam, hogy nem bennem van a hiba. Jah, de, bocs: túl sok tévét nézek... Az az igazán ijesztő konklúzió, hogy akkor vagyok felelősségteljes anyuka, ha figyelek az ilyen dolgokra is. Mert az az igazán rémisztő, hogy kell.
Mónika
