Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Poronty nagyközönsége számára alapvetően kétféle szüléstörténet létezik. Van az „ilyet miért közölnek, ez tiszta horror, egy életre elment a kedvem a szüléstől” és van az „ilyet miért közölnek, ez totál érdektelen, unalmas, mit lehet erre mondani?”
A Poronty nagyközönsége számára alapvetően kétféle szüléstörténet létezik. Van az „ilyet miért közölnek, ez tiszta horror, egy életre elment a kedvem a szüléstől” és van az „ilyet miért közölnek, ez totál érdektelen, unalmas, mit lehet erre mondani?”. Mivel az enyém ez utóbbiba tartozik, sokáig nem akartam írni róla, de észrevettem, hogy van itt egy törpe minoritás, melynek tagjai erőt gyűjtenek az ilyesmiből. Nos, az ő kedvükért álljon itt a szülésem története oda és vissza. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Napsütéses, kellemes május végi vasárnap reggel volt. Felkeltem, kibotorkáltam a nappaliba, gép benyom, mikor egyszer csak... Flötty! Nem, nem vízszerű. Annál valami sokkal gusztustalanabb dolog esett ki belőlem, de majdnem kilenc hónap alatt lassan hozzászoktam a terhességet kísérő, minimum bizarr jellegű biológiai jelenségekhez. Ez a nyákdugó lesz, annak már a neve is undorító. Na de a 38. hét elején? Még annyi dolgom lenne... Pánik!
Gyors közvélemény-kutatás után a szülésig hátralévő időt három óra és három hét közötti időtartamra lövöm be. Ennél jóval konkrétabb két nap múlva, kedden a szülésznőm, aki egyujjnyira nyitott méhszájat diagnosztizál és a dokim, aki viccesen megjegyzi, hogy szombaton úgyis ügyeletes lesz...
Pénteken már reggeltől érzek némi fájásokat, állítólag jóslófájások. Estefelé azonban, mivel elég precíz kis jóslófájásoknak bizonyulnak a szabályos ötperces szünetekkel, a folyamatot átminősítem vajúdássá. Majd fél tíz körül kiadom a vezényszót: indulás! Legfeljebb hazaküldenek.
Ahogy kézen fogva kilépünk a késő tavaszi estébe, megcsap valamilyen illat. Egy növény, talán jázmin? Őrülten virágzik, és belém hasít a gondolat, hogy most utoljára sétálgatunk így kettesben, gyermektelen párként. Ez az illat mindig ezt az emléket fogja eszembe juttatni.
A kórházba való bejutás volt előzetesen az egyik fő parám. Alaptalanul: némi buszozás és metrózás után az István kórház főbejárata előtt toporgunk. Zárva. Az álmos portás megkérdi, mit szeretnénk. Szülni, ha beenged.
Aztán bent ctg, papírok kitöltése, ami kissé röhejes, mivel már csak korlátozottan vagyok beszámítható. A szülésznő pedig a vizsgálat után kijelenti, hogy bizony nincs visszaút, négy centiméteres méhszáj, hajrá. Sőt egy burokrepesztést is megejt. Azóta többször elgondolkoztam azon, hogy vajon jól tettem-e, hogy hagytam. Végül arra jutottam, hogy mivel egyáltalán nem járt fájdalommal, a baba állapotára lehetett belőle következtetni (jól volt) és állítólag az egészet meggyorsította, nem bántam meg.
Ezután viszont már tényleg sokkal jobban fáj, visszaveszek kicsit az arcomból („jé, csak ennyi a fájás?”) és kezdek a feladatra koncentrálni. Egy fotelben üldögélek, szemben a férjem, akinek elfelejtettünk váltóruhát hozni, pedig annyira akartam. A másik fontos dolog, ami otthon maradt, a víz, pedig erre is nagy szükség van a későbbiek során. Ezután az ágyat is kipróbálom.
A szülőszoba egyébként tökéletes, hangulatos, egyágyas, az alternatív foglalt volt, de amúgy sincs rá igényem, a falon ugyan átszűrődik néha némi sikoltozás-üvöltözés, de nem hagyom magam megrémíteni. A legjobb – és a szülésznő által is tanácsolt – pozíciónak a függőleges bizonyul, az ágyba, majd a férjem nyakába kapaszkodva. Egyszer kizavarnak pisilni is, amit nem igazán értek, és elég viccesen is nézhetünk ki már kicsit véresen a vécé felé botorkálva, de abszolváljuk. Ja igen, borotválást otthon elintéztem, beöntéssel itt nem foglalkoznak.
A másik közjáték, amin magamban még tudok röhögni, de kívülre már nem jut belőle, mikor két nővérke bejön, és a legnagyobb lelki nyugalommal elkezd feltölteni valami szekrényt mindenféle dobozokkal. Szívesen megkérdezném tőlük, hogy zavarok-e, de inkább a saját dolgommal törődök, úgy gondolom, ez legyen a legnagyobb incidens... és ez is volt.
Remek időérzékem alapján kábé húsz percet tölthetek a pasim válláról lógva, ami valójában közel másfél óra volt, ahogy az utólagos megbeszélés alapján kiderült. Ő egyébként végig hihetetlenül sokat segít, nem tolakszik az előtérbe, de állandóan érzem, hogy lehet rá támaszkodni. És szó szerint meg is teszem. Valahogy beugrik közben az is, hogy a felkészítésen tanítottak valami légzéstechnikát a fájások elviselésére, és ez elég jól be is válik. Hagyom, hogy keresztülfolyjon rajtam a fájdalom, próbálok minél kevesebb energiát pazarolni.
Újabb vizsgálat, majd egy váratlan kérdés a szülésznőtől: volt magának plasztikai műtétje? Belül ismét felröhögök, végigpörgetem, mire gondolhatott: mell? ajak? Mindegy, a válasz egyértelmű nem, de ezután kiderül, hogy méhszájplasztikára utalt, mivel nem akar eltűnni a méhszáj.
Következő kérdés: akarok-e fájdalomcsillapítást. Ó, hát mittudomén... mert baromira fáj, ez igaz. De valahogy végig úgy érzem, meg tudom csinálni és a fájás valójában jelzés, a testem egyszerűen így kommunikál velem. Szerencsére a férjemnek is mondtam már előre, hogy hacsak nem feltétlenül szükséges, nem akarok ilyet, ezért ő is megerősít: nem kérünk. Így mindössze egy Nospa-injekciót kapok a méhszáj miatt, és már jöhet is a kitolás.
Közben megérkezik a doki, elpoénkodunk azon, hogy tényleg szombat van, az ügyeleti napja, bár csak néhány órával később kezdődne. Mindent rendben talál, fogja a kis zsámolyát, mellém áll, és kézrátétellel járul hozzá az események előre mozdításához. Valamint ő fogja az egyik lábam. A másikat a férjem, a szülésznő meg valahol lent ügyködik. Mint később kiderül, a gátvédelmet csinálja, amiért egész életemben hálás leszek neki, mert így sem vágás, sem repedés nem lett belőle (nem, Rita, nem maradt tág...).
Pár nyomás, mintha a Gellért-hegy akarna kifordulni belőlem, utána mindig kicsit meglepődöm, hogy élek és ráadásul nem szakadtam ketté. A doki szerint „na még egy és kint lesz”. Oké, legyen még egy. Majd ismét „na még egy és kint lesz”. Morcosan nézek rá, most hülyének néz? De most igaza lehet, mert a férjem megjegyzi, hogy ő már lát valami nagyon szőröset, reméli, hogy az a baba feje. És tényleg, a következő tolás után kicsusszan és 2:45-kor megszületik Albert 3130 grammal és 52 centivel. És tényleg igaz: ekkor minden fájdalom és kín eltűnik. Fogalmam sincs, hogyan. Közben kijön a méhlepény is, de arra már nem is tudok igazán figyelni, mert rám teszik a fiamat, azon melegében, mint a kemencéből kikapott cipót, ő pedig halkan mormog és motoszkál a hasamon.
Ott ülünk hárman összebújva.
Aztán nyissz és viszik fürdetni (azt hiszem, a férjem erre a legbüszkébb az egészben, ugyanis ezt is ő végzi el). Azt halkan megjegyzem, hogy ekkorra már elfogadtam azt a gondolatot, hogy a hasamban a szinte semmiből kifejlődött egy homo sapiens májjal, körömmel, szempillákkal, de azt a mai napig sem tudom feldolgozni, hogy szintén én gyártottam azt a biciklilakatra emlékeztető zsinórt, amit ha filmen látnék, megjegyezném, hogy „milyen gyenge kellék”, és amit a férjem szerint elvágni sem volt könnyű. A babának először 9-es apgarja van, talán az enyhén kékes színe miatt, a későbbi már 10-es, de ez lényegtelen, mert pár perc múlva jön vissza az apa a fiával. Jól áll neki a gyerek.
Még egy kis együttpihi, szopipróba és ezután elviszik „melegedni”. Na ezt viszont megbántam, hogy hagytam, vagy legalábbis nem kellett volna több órára, mert szerintem sem ő, sem én nem voltunk különösebben rossz állapotban. Lehet, hogy közrejátszott az, hogy nekem sokáig nem találtak helyet az osztályon, nagy volt a kavarodás, végül még fél napot a szülőszobán töltöttem.
Délelőtt aztán visszakapom. Most először vagyunk kettesben, a fiam a fejével matat rajtam, rendkívül céltudatosan próbál belőlem tejet csiholni, miközben az ablakon besüt a reggeli napfény. Ismerkedünk...
madz
