22. hét
+6 kg
Minden attól függ, honnan nézzük. 2 héttel ezelőttig, amikor még nem tudtam a baba nemét, megesküdtem volna, hogy ez a terhesség teljesen más, mint az előző. Egészen más ételeket kívánok, nem sütikéket, mint az elsőszülöttemmel, hanem savanyú dolgokat, mint például kovászos uborkát. Párom szerint több natúr citromlé és citrom fogy nálunk, mint egy mojito-bárban, 3-4 ujjnyit teszek minden pohár vízbe. Jóval fáradtabb vagyok, és naponta akár 10 óra alvás is összejön. Ebből 8-9 óra éjszakánként, és 1, amikor a lányom alszik késő délután.
Viszont amint megtudtam, hogy az új baba is lány lesz, rájöttem, hogy ez a terhesség nagyon hasonló az előzőhöz. A hasam ugyanúgy minden irányban nő: nemcsak előre, hanem oldalra is. Panaszra most sem lehet okom. A korai terhesmizériákat (hányinger, szorulás, ájulás) úgy tűnik, megint teljesen megúsztam, és az eddigi problémáim (hátfájás, bedugult orr) rövid időn belül elmúltak - bár a 3 hét, amíg kapkodtam a levegőt éjszakánként, örökkévalóságnak tűnt. A különbségek betudhatók annak, hogy ezúttal nem szoktam le a dohányzásról az első pár hétben, nem kell munkahelyre bejárnom, na meg fiatalabb sem lettem. Persze a legnagyobb változás az, hogy most egy két és fél éves kisgyerek mellett vagyok terhes. És ez bizony sok mindenre kihat, az energiaszintemtől a gondolataimig.
Szinte minden ismerős megkérdezi, hogy tudja-e már a gyerek, hogy kistestvére lesz. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy minden próbálkozásunk ellenére szerintem fogalma sincsen. Pedig a legelső volt, akinek elmondtam. A nap szinte minden ébren töltött pillanatában együtt vagyunk mi ketten, mint afféle sziámi ikrek. Minden orvosi vizsgálatomra, vérvételre és ultrahangra eljön velem. Az ultrahangok alatt elmagyaráztuk neki, hogy a kisbaba a képernyőn a mama hasában lakik, és amikor megszületik, az ő kistestvére lesz. Otthon, hármasban az apjával, sokszor megsimogatjuk a hasamat és elmondjuk neki, hogy abban lakik a baba. Egyszer egy ilyen "ugye érted, hogy mi az a kisbaba?" kérdés után beszaladt a szobájába, kihozott onnan egy babát, és odaadta nekem. Akkor jöttem rá, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb, mint hittem.
Mivel nekem nincs testvérem és párom testvére messze lakik, a testvér fogalmát nehéz elmagyaráznom. Maradok az "új baba lesz a házban" megközelítésnél. Remélem az előttünk álló 4 hónapban tovább nyílik az elméje és nem lesz nagy meglepetés számára a beharangozott másik kisbaba. Annyi biztos, hogy korát meghazudtoló rutinnal vesz már részt az ultrahangokon. Legutóbb a képernyőn mozgó pacára mutatott amint az megjelent, és magától mondta, hogy "ott a baba", ami pedig azért nem olyan egyértelmű, még felnőtteknek sem.
A kislányom, akivel megosztom a napjaimat, a legnagyobb hatással az energiaszintemre van. Az egyértelmű volt már a terhesség előtt is, hogy még soha nem végeztem olyan fárasztó fizikai, vagy szellemi munkát, mint egy kétéves utáni szaladgálás napi 10-12 órában. Párom elmegy otthonról reggel 8 előtt, és este 7-nél korábban ritkán jön haza. Ezalatt az idő alatt csak ketten vagyunk, bár a nap több mint felében a házon kívül, mindenféle játszóházakban. De a felelősség megosztatlanul az enyém, a legközelebbi nagyszülő 1700 kilométerre lakik, a bölcsőde most nem lehetséges számunkra, és nappali segítségem nincsen. Jó pár óra játszóterezés, labdázás, kismotorozás és szaladgálás után úgy várom a délutáni csendespihenőt, mint a megváltást.
Amint a gyerek elalszik, leroskadok valahova, és bambán nyomkodom a telefonomat, vagy olvasgatok egy babaneves könyvet, de igazán semmi nem érdekel. Élvezem, hogy csend van, senki nem kiabálja a nevem, nem kell a szemem sarkából figyelnem a kis örökmozgót, és koncentrálhatok egyetlen dologra. Azután, ha tudok, és nincs más dolgom, elszunnyadok én is. Van, hogy arra ébredünk mind a ketten, hogy párom telefonál, hogy indul lassan haza. Eddig azért nem fordult elő velem felnőtt életemben, hogy rendszeresen kidőljek délután 5-re, mint egy zsák. Legalább annyi jó van mostanság, hogy még világosban ébredek.
A fáradtságon kívül nem érzem úgy, hogy nehezebb lenne a gyerek miatt, és talán még könnyebb is. Miatta és általa olyan helyeken töltöm a napjaimat, ahol tucatszám vannak kismamák, akik megértéssel, örömmel és együttérzéssel hallgatják a híreimet, és esetleges nyafogásaimat. A legutóbbi terhességet szinte teljesen egyedül csináltam végig, ha a fórumos és blogos ismerősöket nem számoljuk. A munkahelyemen a terhesség tényét titkoltam, és az állásom elveszítése után egyedül töltöttem napjaimat, vagy szingli, gyermektelen ismerősökkel. Most egy pár perces beszélgetés egy másik kismamasorstárssal is felvidít, különösen, ha az illető is terhes, mint sokan a játszóházi csajok közül. És nem kérdéses, hogy kimozduljak minden áldott nap, mert egy két és fél évest nem lehet a négy fal közé zárni jó időben, mert szétszedi a lakást. Így a hangulatomtól függetlenül motiválnom kell magam, és irány a mező, a park, a játszóház, és ez nagyon jót tesz mindkettőnknek.
A hátam miatt, annak ellenére, hogy már nem fáj egyáltalán, a gyerek emelgetésével továbbra is vigyáznom kell. A kezemben nem viszem pár lépésnél többet, és nem emelgetem, csak amikor az feltétlenül szükséges. Szerencsére ezt nem is várja el tőlem. Mostanra profik lettünk mindketten, ő ügyesen segít nekem, feláll a babakocsiban, a kiságyban, amikor csak ki kell emelnem valahonnan. Én pedig megtanultam minimális erőkifejtéssel, és jó testtartásban felemelni. Mivel egyre többet segít ő, nem érzem, hogy veszélyes lenne. Remélem, hogy ez így is marad, és nem fog megfájdulni megint a hátam. Úgy érzem, hogy ha a hátfájást megúszom, a többi eljövendő fizikai kényelmetlenség már elviselhető lesz.
A lányom ügyében még egy fontos dolgot kell hamarosan eldöntenünk. Hónapok óta tervbe van véve, hogy júliusban idejön érte az egyik nagypapája, lehetőleg még mielőtt a kórházból hazajönnénk az új babával, és pár hétre, esetleg egy hónapra Magyarországra viszi őt nyaralni. Nemcsak szerető nagyszülők várnák ott, akiknek ő a szeme fénye egyetlen unokája, de anyósom révén egy kisgyerek-paradicsomnak kialakított vidéki ház, hatalmas kerttel, felfújható medencével, játékokkal és saját termesztésű bio zöldséggel és gyümölccsel. A kérdés csak az, hogy el merjem-e engedni több hétre, amikor egész életében nem többet, mint összesen 2-3 napot volt tőlem távol (tavaly nyáron, ugyanott). Bár nagyon önálló és barátságos kislány, aki imádja a nagyszüleit, nem lesz-e számára nagy trauma ilyen sok időre elszakadni a szüleitől, pont egy olyan fontos időszakban, mint egy testvér érkezése? Az ötlet eleinte nagyon jónak tűnt, a mi szempontunkból (hogy párommal ketten az újszülöttel ismerkedhessünk pár hétig) és a nagyszülőkéből, akik élnek-halnak minden percért az unokával. De vajon nem túl korai ez egy kislánynak, aki még nem lesz 3 éves sem? Ezen tépelődöm hetek óta. Még van egy-két hónapunk eldönteni, de nem hagyhatjuk utolsó percre a végső döntést.
Másutt
